Major Nándor

Jugoszlávia széthullása

1.

Jugoszlávia akkor kezdett széthullani, amikor a főhatalom képtelen volt már életre kelteni politikai akaratát, később pedig már szuverénül formába sem tudta önteni elbizonytalanodó politikai szándékait. A főhatalom az egypárti kváziparlamenti rendszerben az állampárt föderációbeli vezetőségének a kezében összpontosult. Ez a vezetőség a nyolcvanas évek elején elfogadta Sergej Kreigher gazdasági reformtervezetét, amely a hetvenes évek végén bekövetkezett gazdasági világválságra is reflektált volna, de képtelen volt a föderáció parlamentjével mindazokat a törvényeket meghozattatni, amelyek a Kreigher-tervezet teljes alkalmazásához nélkülözhetetlenek lettek volna. A föderáció parlamentje is, a köztársaságok is jelentős mértékben függetlenedtek már. A Kreigher-tervezet sorsára jutott a politikai rendszer Josip Vrhovec készítette reformja is, amely egyébként még elégtelen és felületes is volt.

A főhatalom elerőtlenedésének második szakaszát jól példázta az az eset, amikor az állampárt jugoszláv vezetősége megszavazta Dušan Čkrebićnek, az elnökség szerbiai tagjának a leváltását. Amint Slobodan Milošević Szerbia nevében szembeszegült a szavazás konzekvenciáival, a főhatalom tüstént, a helyszínen megváltoztatta saját döntését. A jugoszláv pártközpont hatalma akkorra már annyira megfogyatkozott, hogy a legnagyobb köztársaság képviselőjének oktalan ellenvetését sem volt képes elhárítani. Ezt a tehetetlenséget a szlovén Vinko Hafner magasra emelt ujja szimbolizálta, aki végül csupán arra figyelmeztette Miloševićet, hogy jól gondolja meg, hova vezethet garázda politikája. A nyolcvanas évek derekára tehát világossá vált, hogy a főhatalom válsága a jugoszláv állam alapjainak újragondolását teszi szükségessé, s az ország további sorsát érinti. Jugoszlávia három lehetőség közül választhatott. Megkísérelhette, hogy a főhatalom válságára minden köztársaság és tartomány egyetértése alapján keres megoldást. Volt azonban arra is lehetőség, hogy egy vagy több köztársaság erőszakkal rákényszeríti saját politikai akaratát a többi köztársaságra, miközben kisajátítja a főhatalmat. Végül spontánul vagy egyetértés alapján szét is válhattak a köztársaságok, akár a főhatalom teljes elerőtlenedése következtében, akár azért, mert a köztársaságok és a tartományok nem jutottak egyetértésre a főhatalom helyreállításának a mikéntjéről.

Milošević arra törekedett, hogy Szerbia államhatalmának egységesítése érdekében nyirbálják meg a tartományok autonómiáját, a föderációt pedig jelentős mértékben központosítva, erősítsék meg. Azt remélte, hogy az ismét centralizált föderációban Szerbia épp úgy dominál majd, miként az 1960-as évek derekáig dominált. A többi köztársaság hajlott arra, hogy Szerbia a tartományok rovására némiképp központosíthasson, de elvetette azt az elgondolást, hogy a főhatalom elerőtlenedését a föderáció jelentősebb unifikálásával orvosolják. A köztársaságok és a tartományok egyetértése alapján konföderatív metamorfózisra számíthatott volna az ország. Miloševć azonban erről hallani sem akart. De elvetette azt a lehetőséget is, hogy az ország a fél évszázadon át fennálló köztársasági határok mentén szétváljon. Az maradt tehát hátra számára, hogy megkísérelje Szerbia politikai akaratát rákényszeríteni a többi köztársaságra.

Miért éleződött ki ennyire a helyzet Szerbia és a többi köztársaság között? Egyik köztársaságnak sem volt területi igénye a többi köztársasággal szemben; a köztársaságközi határokat minden köztársaság elismerte államhatárnak. Ezért egyik köztársaság sem idegenkedett a konföderációtól, viszont rossz tapasztalatuk miatt mindegyik köztársaság torkig volt a centralizáltabb föderációval. Szerbia politikai elitje is tagadta, hogy területi aspirációi lennének, de a köztársasági határokat csak adminisztratív, s nem államhatároknak tekintette. Milošević is, hívei is bizonygatták, hogy Horvátország és Bosznia-Hercegovina nagy tömbben élő őshonos szerbjei nem fogadnák el a konföderációs metamorfózist, mert nem kívánnak idegen országban kisebbségi státusba kerülni, viszont joguk van a nemzeti önrendelkezéshez, s egyazon államban kívánnak élni Szerbiával. Nem csatlakozni szándékoznak; az állam működőképes föderáció is lehet. A helyzet félreérthetetlen volt. Ezért minden köztársaság politikai elitje várakozásteljesen nézett az események elé. Milošević azonban tudta, hogy az idő nem neki dolgozik.

Ezzel elkezdődött Jugoszlávia széthullásának végső, háborút megelőző szakasza. Ez a szakasz két részre oszlik. Kezdetben Milošević csak politikai erőszakot alkalmazott, utóbb azonban már a fegyveres erőszaktól sem riadt vissza. A továbbiakban a széthullásnak erről a második, háborút megelőző szakaszáról kívánok értekezni.

2.

A politikai erőszakot Milošević először 1987 szeptemberében alkalmazta, midőn az állampárt szerbiai vezetőségének nevezetes nyolcadik ülésén leszámolt Ivan Stambolićnak, a szerbiai köztársasági elnökség elnökének a frakciójával, s e frakció minden tagját száműzte a politikai életből. Stambolićnak kész megállapodása volt a két tartománnyal arról, hogy Szerbiának mint államnak némely funkcióját a tartományok területén is egységesen érvényesítik, ami azonban Milošević igényeit nem elégítette ki. Ezzel szemben Milošević az állampárt jugoszláv vezetősége révén kieszközölte, hogy Koszovóban az albán irredentizmus elleni küzdelem eredményességét záros határidőn belül a szerbek kivándorlásának a megszűntével mérjék. Stambolić frakciója felfogta, hogy ez teljesíthetetlen feladat, sőt azt is, hogy Milošević, hátat fordítva az egyezményes politikának, erőszakpolitikához kíván folyamodni. Dragiša Pavlović, az állampárt fővárosi szervezetének az elnöke megjövendölte, hogy az erőszak-politika Koszovóban óhatatlanul vérontáshoz vezet. Milošević híveit ez nem rettentette vissza. Előre megdolgozták az állampárt szerbiai vezetőségének a tagjait, úgyhogy Stambolićnak a nyolcadik ülésen nem volt semmi esélye. Milošević a Stambolić-frakció kiátkozott híveinek a helyébe mindenütt saját embereit ültette. Így Milošević létrehozta azt a monolitikus politikai infrastruktúrát, amelyre az erőszak-politika kiteljesítéséhez múlhatatlanul szüksége volt.

Milošević politikai erőszakot alkalmazott 1988 októberében is, midőn az utazgató mítingelők háromhavi kampánya után az utca népének ultimátumával megdöntette a vajdasági állampárt és a vajdasági tartományi autonómia vezetőségét. Az utazgató mítingelők Milošević politikai eszköztárának mozgalmi, populista, olykor napidíj fejében ügyködő részét képezték. A mítingeken a szerbséget megillető jogokat követeltek a koszovói szerbek számára, Szerbia állami mivoltának a kiterjesztését sürgették Vajdaságra, az autonómiák megfosztását javallották mindennemű állami attribútumtól, ezen felül olykor az albán vezetőkre név szerint is halált kiabáltak. Akkor már a vajdasági szerb politikai elit túlnyomó része is kész volt arra, hogy a miloševići követelmények kedvéért feláldozza a vajdasági őshonos nemzeti közösségek autonómiáját. Ugyanilyen módon, ugyanilyen követelések hangoztatásával döntette meg Milošević egy hónap múltán, 1988 novemberében a koszovói állampárt és a koszovói autonómia vezetőségét is. Kuriózumnak számít, hogy a tüntetők azt állították: az illegális albán irredenta szervezet törzskarának sikerült olyképpen álcáznia magát, hogy közben beépült az állampárt koszovói vezetőségébe.

Az utazgató mítingelők 1989 januárjában megdöntötték a montenegrói állampárt és a köztársaság vezetőségét is. Ezzel azonban Milošević átlépte Szerbia határát. Az ellehetetlenedett főhatalom eltekintett ugyan Vajdaság és Koszovó vezetőségének törvénybe ütköző leváltásától, sőt attól is, hogy mindkét tartományban illegitim vezetőséggel helyettesítsék a korábbit, de érzékenyen érintette egy köztársasági vezetőségnek a menesztése. A főhatalom lamentálására, miszerint Milošević lábbal tiporja a föderáció alkotmányát, Milošević vidáman azt válaszolta, hogy antibürokratikus forradalmat indított, amelynek érdekében élni fog alkotmányos és alkotmányellenes, statutáris és statútummal ellenkező, intézményes és intézményeken kívül eső eszközökkel egyaránt. Önfeledten közölte, hogy senki másnak, csak az elbürokratizálódott vezetőségeknek lesz okuk bárhol az országban tartaniuk a fejleményektől. Milošević a forradalomra, mint a legrangosabb legitimációs alapra hivatkozott. Mindaddig, amíg e mellett a legitimációs alap mellett kitartott, nyilván azt remélte, hogy populista mozgalmával az állampárt jugoszláv központját is meghódíthatja.

Fegyveres erőszakhoz Milošević első ízben 1989 márciusában folyamodott. A szerbiai alkotmány módosításának előestéjén, amelynek keretében Milošević a tartományi autonómiák önálló eredetét is törölni szándékozott - a tartományok státusát a jövőben a szerbiai alkotmány révén, a tartományok beleegyezése nélkül is meg lehetett volna változtatni -, az albánok Koszovó-szerte tüntetni és sztrájkolni kezdtek. A sztrájkhullám februárban kezdődött, majd márciusban folytatódott.

Ezzel párhuzamosan viszont a szerbek ugyancsak Koszovó-szerte az autonómia teljes eltörlése mellett tüntettek. A két menet olykor találkozott, szorosan egymás mellett haladt el. Akkor már a főhatalom esetenként Milošević szolgálatába szegődött. Jóváhagyásával Jugoszlávia államelnöksége, amelynek élén akkor a boszniai Raif Dizdarević állt, rendkívüli állapotot vezetett be Koszovóban. A hadsereg mellett a szövetségi kormány különleges rendőralakulatát is a koszovói városok utcáira vezényelték. Az albánok tüntetése épp oly törvényes volt, mint a helybeli és utazgató szerbek felvonulása. A hadsereg és a rendőrség tüzet nyitott azokra, akik Koszovó autonómiájának még fennálló alkotmányos státusát védelmezték. Viszont nem nyitott tüzet azokra, akik ennek az alkotmányos státusnak az erőszakos megdöntését sürgették. Azokban a napokban tízesével öltek meg albán tüntetőket az utcákon, s több százra rúgott azoknak az albán értelmiségieknek a száma, akiket letartóztattak. Az utóbbiak közé tartozott Azem Vllasi, az állampárt alig pár hónappal korábban leváltatott koszovói elnöke is. Vllasi és tizenvalahány társa ellen hazaárulás miatt csakhamar vádat emeltek; ez volt az utolsó kommunista kirakatper Európában.

A kegyetlen koszovói események elégedetlenséget váltottak ki a többi köztársaságban. Szlovénia felrótta a föderációnak, hogy Koszovóban fegyverrel részt vállalt az alkotmányos rend megdöntésében. Milan Kučan, az állampárt szlovéniai elnöke egy ljubljanai nagygyűlésen kijelentette, hogy Koszovóban Jugoszlávia sorsa is eldőlhet. Szlovénia hazarendelte a föderáció különleges rendőralakulatában szolgálatot teljesítő rendőreit.

Miután két tartományi és egy köztársasági vezetőség erőszakos megdöntését Koszovóban rendkívüli állapot és fegyverhasználat, valamint utcán leterített tetemek tetézték, a többi köztársaságban a politikai erőviszonyok azok javára fordultak, akik a konföderációs átalakulás mellett már a második Jugoszláviától való elszakadást is számításba vették. Bora Jović, a jugoszláv államelnökség szerbiai tagja feljegyezte naplójában, hogy Janez Stanovnik és Andrej Marinc a szlovéniai köztársasági elnökségből, 1989 májusában figyelmeztették: a szerbiai politika jellege miatt mind nehezebb védelmezniük a jugoszláv irányultságot; ha a szerbiai politika nem változik, Szlovéniában az ellenzék kerekedik felül, s azzal Szerbiának is súlyosbodik a helyzete.

3.

Milošević az 1989. esztendőt teljes egészében a forradalom-kivitelnek szentelte. Az antibürokratikus forradalmat Horvátországra és Bosznia-Hercegovinára szándékozta kiterjeszteni. Azonban mindkét köztársaság minden részében hűvös fogadtatásra, tartózkodásra és elutasításra talált. Utazgató mítingesei még a két köztársaság szerb lakta vidékein sem szereztek elegendő követőt a további terjeszkedéshez. Az év végén Milošević döntő lépésre szánta el magát: emberei bejelentették, hogy december 1-én Ljubljanában „igazságmíting”-et tartanak. A szlovén kormány azonban betiltotta a nagygyűlést, a szlovéniai rendőrség pedig Ljubljana határában megállította, s visszafordította Szerbiába a mítingre érkezőket. A felbőszült Milošević elrendelte a szerbiai gazdasági vállalatoknak, hogy szakítsanak meg minden kapcsolatot szlovéniai üzletfeleikkel. Ez természetesen alkotmányellenes intézkedés volt, amelyből Szerbiának még tetemes kára is származott; emellett ez volt az országban az első kézzelfogható szeparatista cselekmény. A kudarcba fulladt ljubljanai mítinggel az antibürokratikus forradalom kimerítette politikai hatóerejét, s letűnt a politikai színtérről. A populista mozgalom hangadói kiábrándultak Miloševićből; néhány hónapig tartó lézengés után hozzáfogtak saját pártjaik létrehozásához.

A forradalom-kivitel csődjénél, a főhatalom forradalmi meghódításának kudarcánál két váratlan esemény játszott közre. Az egyik az volt, hogy 1989 elején a szövetségi kormány élére a horvát Ante Marković került, aki tapasztalt technokrata létére, ügyes gazdasági reformjával mindinkább erősítette a föderáció pozícióját, s országszerte azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy gazdasági reformjainak köszönve a főhatalom válsága is megoldást nyer. Ez természetesen illúzió volt, ami azonban egyelőre nem derült ki. Ante Marković népszerűsége szakadatlanul növekedett. Országos viszonylatban Miloševićet mindinkább háttérbe szorította. Erre Milošević komisz kampányt indított Marković reformjai ellen, azt állítva, hogy ezek a reformok mélyen sértik Szerbia érdekeit.

Sok időt és energiát pazarolt arra, hogy jómaga is a reformátor szerepében lépjen fel; Marković reformjával szemben Milošević kidolgoztatta saját reformtervezetét, amely Szerbia viszonylatában mind a gazdasági, mind a politikai, mind a kulturális szférát felölelte. Elképzeléseit azonban csakhamar eltaposta az idő; soha senki sem kísérelte meg, hogy életre keltse őket.

A másik váratlan esemény, amely az antibürokratikus forradalom sorsát megpecsételte, a reálszocializmusnak és a kommunizmusnak a hirtelen összeomlása volt 1989 őszén, a közép-kelet-európai országokban. Három hónap leforgása alatt még a berlini fal is leomlott, sőt Romániában a Ceausescu-házaspárt is kivégezték. Milošević tévesen ítélte meg ennek az eseménynek a jelentőségét, ezért következményeivel sem számolt. A fordulatot nem tekintette véglegesnek; nem fogta fel, hogy ezzel a kétpólusú világ véget ért, s a kialakulófélben levő egypólusú világban Jugoszlávia elveszíti korábbi kiváltságos nemzetközi helyzetét. Többé nem volt mit közvetíteni a nyugati és a keleti tömb között; arra sem volt szükség, hogy Jugoszlávia szocialista alternatívájával bomlassza a szovjet tömb egységét. Milošević nem értette meg, hogy Amerika az említett években a Szovjetunió várható széthullására és arra összpontosított, hogy az atomfegyverek, Oroszország talpon maradásával, ne kerüljenek avatatlan kézbe. Milošević azt képzelte, hogy Amerika továbbra is megkülönbözteti Jugoszláviát a reálszocialista országoktól, meg azt, hogy Amerika szempontjából mindennél fontosabb az egységes és erős Jugoszlávia fenntartása. Épp emiatt remélte, hogy Amerika elnézi majd az erőszak alkalmazását is, és Jugoszlávia fenntartása érdekében támogatni fogja Szerbia dominanciáját.

Milošević azzal áltatta magát, hogy a szocializmus jugoszláv változatának még mindig maradtak esélyei, ezért bevezette az úgynevezett pártnélküli politikai pluralizmust, majd kierőszakolta a jugoszláv állampárt rendkívüli kongresszusát, amelyen a saját kezébe szándékozott venni a főhatalom irányítását. Mindenekfelett pedig az a felismerés gyötörte, hogy Koszovóban a szerb dominanciát parlamenti többpártrendszer esetén nem, hanem csupán az egypárti politikai monopólium körülményei között lehet fenntartani. Több mint fél évnek kellett eltelnie, mire Mílošević megrökönyödve tudomásul vette, hogy Amerika már Jugoszláviát is a reálszocíalista országok közé sorolja, ellenzi azt, hogy Jugoszláviát erőszak alkalmazásával tartsák fenn, mindenekfelett pedig a parlamenti demokráciához vezető tranzíciót fontosabbnak tekinti Jugoszlávia fennmaradásánál is. A többi köztársaságban viszont - kivált Szlovéniában és Horvátországban - a reálszocializmus összeomlása egészen más törekvéseket hozott előtérbe. Ezeknek a köztársaságoknak a politikai elitje most már nemcsak azt rótta fel Miloševićnek, hogy a föderáció keretében Szerbia dominanciájára törekedett, hanem azt is, hogy gátolta azoknak a gazdasági és politikai reformoknak a meghozatalát, amelyek az Európai Közösséghez történő csatlakozáshoz elengedhetetlenek voltak. Szlovénia és Horvátország politikai elitje úgy ítélte meg, hogy köztársaságuk távlata Jugoszlávia keretében beszűkült, sőt elenyészett, nem másért, csak azért, mert Milošević helytelenül értelmezte Szerbia valós érdekeit, s idegenkedett az Európai Közösségtől. Ezen kívül a köztársaságok politikai elitjeit - nem számítva a szerbiait - az a dilemma is foglalkoztatta, vajon az Európai Közösséghez történő csatlakozás lehetősége nem azt jelenti-e, hogy a jugoszláv integráció történelmi szerepe lejárt. Ezek az elitek azon tépelődtek, vajon indokolt volna-e az európai integráció keretében a jugoszláv integrációt is fenntartani, ha minden egyes köztársaság olyan státust is igényelhet magának, amilyent Dánia, Belgium vagy Hollandia élvezett. Mindez Szerbián kívül azoknak a sorait gyarapította, akik egyre határozottabban vallották: konföderációt vagy szétválást.

Ilyen körülmények között került sor 1990 januárjában a jugoszláv állampárt XIV. rendkívüli kongresszusára. A szlovén küldöttek, mivel a konföderatív átalakulásra és az európai integrációra vonatkozó javaslataik nem kaptak kellő támogatást, elhagyták a kongresszust. Milošević ekkor Momir Bulatović támogatásával, aki az állampárt montenegrói elnöke volt, magához ragadta a szót, és a küldötteket arra buzdította, hogy a szlovének nélkül is folytassák a munkát. Hallgatólagos javaslat volt ez Jugoszlávia felrúgására, és egy új föderáció létrehozására. Azonban a szlovén küldöttek nélkül a horvátországi küldöttek sem voltak hajlandók részt venni a kongresszuson. Ezzel szembesülve a jugoszláv hadsereg pártszerveze-tének a küldöttei a kongresszus megszakítását, s egy későbbi időpontban történő folytatását javasolták. Milošević terve így kudarcot vallott. Gyanítható volt, hogy nem lesz folytatás. Az állampárt jugoszláv csúcsának és szervezetének a széthullásával Jugoszláviában a főhatalomnak nem volt már hordozója. Ante Marković, a szövetségi kormányfő azonban, aki már hónapokkal korábban a többpárti parlamenti demokrácia meghonosítását javasolta, derűlátóan kijelentette: „Jugoszlávia jól meglesz a Kommunista Szövetség nélkül is!” Nem fogta fel, hogy a főhatalom összeomlása alapjaiban rengeti meg Jugoszlávia államhatalmi rendszerét.

4.

1990 az ország intenzív széthullásának az esztendeje volt. Tavasszal minden köztársaságban parlamenti választást kellett volna tartani, s a köztársasági parlamentek küldöttségei révén fel kellett volna újítani a föderáció parlamentjének az összetételét is. A föderáció azonban képtelen volt egybehangolni a köztársasági választások menetrendjét. Szlovénia és Horvátország ugyanis áprilisban már többpárti választást tartott, a többi köztársaság azonban irregulárisan meghosszabbította parlamentjének a mandátumát, s csak ősszel tartott ugyancsak többpárti választást. Szlovéniában és Horvátországban a szociáldemokratává vedlett kommunisták átadták a hatalmat szlovén, illetve horvát nemzeti pártok koalíciójának. A többi köztársaságban, beleértve Szerbiát is, az év első fele politikai pártok alakulásával és új köztársasági alkotmányok meghozatalával telt el. Új alkotmányával minden köztársaság megalapozta teljes függetlenségének bármikori megkezdését; a föderációval szembeni kötelezettségét pedig a saját szájíze szerint fogalmazta meg. A köztársasági alkotmányokban ezért már csak egy fiktív föderáció szerepelt. A rendszerváltás így a köztársaságok szintjén ment végbe; az őszi választásokkal ez az ország minden részén beindult. Szerbiában és Montenegróban a szocialistává vedlett kommunisták győztek, Macedóniában és Bosznia-Hercegovinában azonban nemzeti pártok koalíciója került hatalomra.

Milošević a szerbiai alkotmány segítségével a két tartományt megfosztatta törvényhozási, kormányzási, igazságszolgáltatási jogától, megszüntette pénzügyi függetlenségét. (Ezzel párhuzamosan a tartományi nagy közszolgálati vállalatokat és intézményeket - a postát, a vasutat, az áramszolgáltatást, a kőolaj-feldolgozást, a rádiót és a tévét - beolvasztatta az azonos szerbiai cégekbe és intézményekbe.) A tartományi intézmények névlegesen megmaradtak, de tényleges autonómiájuk semmiben sem volt. A tervezet ellen tiltakozni szándékozó koszovói albán képviselők 1990. július 2-án zárva találták a prištinai parlament kapuját. Minthogy megvolt hozzá a többségük, a zárt kapu előtt Koszovót Jugoszlávia keretében köztársasággá proklamálták. A szerbiai parlament azonban, noha alkotmányos felhatalmazása nem volt erre, menten feloszlatta a koszovói parlamentet és a koszovói kormányt, s átvette azok funkcióját. A koszovói parlament albán többsége azonban 1990. szeptember 7-én Kačaníkban összeült, és meghozta Koszovó Köztársaság alkotmányát, megválasztotta elnökét és kinevezte kormányát. Miközben a hivatalos koszovói adminisztrációt Belgrádból irányították, és minden hivatala a koszovói lakosság mintegy tíz százalékot kitevő szerbség kezében volt, az albánok felépítették saját párhuzamos iskolahálózatukat, egészségvédelmüket, tájékoztató rendszerüket, és soha többé nem vettek részt sem Szerbia, sem Jugoszlávia politikai életében. Noha a különvált albán hatalmi szerveket és hálózatukat Szerbia illegálisnak nyilvánította, Milošević hallgatólagosan megtűrte működésüket. Koszovó ezzel funkcionálisan két részre oszlott. Vajdaság viszont beépült a miloševići Szerbia keretébe.

Ugyanazon a napon, amikor Prištinában proklamálták Koszovó Köztársaságot, Ljubljanában deklarációt adtak ki Szlovénia függetlenségéről. Alig pár héttel később, július 25-én Zágrábban a parlament Horvátország szuverenitását is kikiáltotta. Mindkét köztársaság kész volt az önálló létre, de a szándéknyilatkozat ellenére egyikük sem tett hónapok múltán sem semmit a kiválás érdekében. Kiválni csak közös egyetértés vagy egyoldalú döntés alapján lehetett volna. Közös megegyezés reményében esetenként Szlovénia és Horvátország is közreműködött a föderáció már csak vergődő, reguláris döntésre alkalmatlan intézményeivel, amelyektől a fentiek miatt hiábavaló dolog volt egyetértést és szétválást remélni. Jugoszlávia már csak cégérül szolgált ahhoz, hogy minden köztársaság Milošević Szerbiájának a túsza legyen. Az egyoldalú döntésre alapozott kiválás esetén ugyanis bármelyik köztársaságnak le kellett volna zárnia határait, miközben csak rendőrséggel és területvédelmi fegyveres erőkkel rendelkezett volna. Vele szemben a jugoszláv hadsereg szilárdan a kezében tartotta minden köztársaságra kiterjedő, jól felszerelt hadügyi létesítményeinek és kaszárnyáinak a hálózatát. Egyetlen köztársaság politikai elitje sem vállalta a vérontásnak és az esetleges fegyveres vereségnek azt a kockázatát, ami az egyoldalú kiválás esetén bekövetkezhetett volna. Hiszen egyetlen köztársaság sem rendelkezett, és nem is számíthatott nemzetközi elismerésre, következésképpen segítségre sem, amíg Jugoszlávia tagsága az Egyesült Nemzetekben és a többi nemzetközi szervezetben meg nem szűnt, vagy legalább meg nem ingott. Mindez Milosevié Szerbiájának pozícióit erősítette.

5.

A jugoszláv állampárt széthullása után a föderáció intézményei között megindult a versengés a főhatalom pozíciójának a kisajátítása érdekében. A parlamentet illette volna meg az elsőbbség, de már 1990 áprilisában, az első két köztársaság többpárti választása után felsejlett, hogy a föderáció parlamentjét hamarosan nemcsak a politikai akarat hiánya miatt, hanem alkotmányos okokból is képtelenség lesz felújítani. Ez az év második felében, amikorra minden köztársaság meghozta új alkotmányát és megejtette többpárti választását, be is következett. A föderációnak nem volt új alkotmánya, a köztársaságokban viszont 1990 őszén már nem létezett az az egypártrendszeri politikai infrastruktúra, amelynek működtetésével a föderáció parlamentjének összetételét alkotmányosan meg lehetett volna még újítani. Az országban két párhuzamos politikai rendszer alakult ki, amelyeknek egymás közt nem volt érintkezési pontjuk: a föderációban egypártrendszer, a köztársaságokban többpártrendszer egzisztált. A köztársaságokban az államhatalom legitimitása vitathatatlan volt, a föderáció államhatalmi szervei viszont létükben már anakronizmusnak számítottak. Az Ante Marković vezette szövetségi kormánynak a parlament állapota következtében mindinkább csökkent a cselekvőképessége, a tekintélye, a hitele.

Egyedül Jugoszlávia államelnökségének volt még legitimitása, amelynek összetételét 1989-ben újították fel öt évre szóló megbízatással. Vele együtt a föderációnak még egy intézménye működött, nevezetesen a jugoszláv hadsereg, amelynek ezekben a hónapokban sikerült viszonylag függetlenítenie magát. Ezt a függetlenedést annak köszönhette, hogy megvolt a szilárd különálló szervezete, s miközben a vezérkar a hadügyminisztériumhoz, tehát a kormányhoz tartozott, a főparancsnok posztját Jugoszlávia államelnöksége töltötte be. A hadsereg a kormány és az államelnökség között lavírozott. Ezt a viszonylagos függetlenedést fejezte ki Veljko Kadijević hadügyminiszter kifakadása, midőn kiderült, hogy az államelnökség nem hajlandó a hadsereg sugalmaira szolgálatkészen rábólintani. „A világ egyetlen hadseregét sem, csupán a jugoszláv hadsereget érte az a csapás, hogy cserbenhagyta a főparancsnoka” - keseregte Kadijević tábornok. Jugoszlávia alkotmányos rendszere 1990 végére voltaképpen széthullott; csak fizikai létében állt még fenn a nemzetközileg elismert ország, s csupán az államelnökség élvezte még levegőben lógó legitimitását.

Milošević 1990 első felében felfogta, hogy Jugoszláviát többé már nem állíthatja talpra. Minden jel arra vall, hogy Milošević ezekben a hónapokban helyezte át célpontját Jugoszláviáról Nagy-Szerbiára. Mivel pedig 1990. május derekán a szerbiai Borisav Jović, Milošević fegyvertársa került a jugoszláv államelnökség élére, Milošević lehetőséget látott arra, hogy az államelnökség Jugoszláviáért folyó küzdelmének örve alatt, Jugoszlávia széthullása közben, Jugoszlávia hátramaradt potenciáljával, menet közben kialakítsa Nagy-Szerbiát. A paritásos összetételű államelnökségben Szerbia a két tartománnyal és Montenegróval tömböt alkotva minden döntést paralizálhatott; rendesen Szlovéniával és Horvátországgal ütközött meg, amelyekhez közel állt Bosznia-Hercegovina és Macedónia is, de az utóbbiak nem voltak egymás mellett elkötelezve.

Milošević 1990 márciusának derekán már kapcsolatban volt Dobrica Ćosićtyal. A legfontosabb kérdésekben egyetértett vele. Be szerette volna vonni Ćosićot leendő pártjának alapító tagjai közé. Ćosić akkor, akit a szerb értelmiség a „nemzet atyja”-ként tisztelt, úgy vélte, hogy a szerbségnek Nikola Pašić óta nem volt olyan jelentős államférfiúja, mint Slobodan Milošević, s ezt a rangot azzal érdemelte ki, hogy a szerb nemzeti kérdés rendezését Szerbia állami ügyévé avatta. Ćosićnak akkor döntő befolyása volt mind a horvátországi, mind a boszniai-hercegovinai, mind pedig a montenegrói szerbség nemzeti pártjainak alapítására, programjára, legrangosabb vezetőinek a kijelölésére. Ćosić szerette volna, ha Milošević pártja egyesül a horvátországi és a bosznia-hercegovinai szerbek pártjával. Ćosić Jugoszláviát idejétmúltnak, történelmileg a szerbség legnagyobb tévedésének tekintette; akkor már az a nemzeti program lebegett a szeme előtt, amelyet egy év múltán ekképpen fogalmazott meg. „A szerbek Jugoszlávia széthullásával arra kényszerülnek majd, hogy új állami-politikai formát találjanak nemzeti kérdésük rendezése érdekében. Én a szerb földek föderációjában látom a megoldást. Ennek a föderációnak nem 'minden szerbeket', hanem a szerb etnikai területeket kell felölelnie; a leendő államot magas fokú politikai, gazdasági és művelődési policentrizmus alapján kell majd megszervezni...” Természetesen „minden szerbeket” csak Jugoszlávia ölelhette volna fel; a „szerb földek” egybefogása Nagy-Szerbia létrehozását igényelte. Szerbia legszűkebb vezetősége 1990. március 26-án Borisav Jović feljegyzése szerint ilyennek látta az ország helyzetét: „Úgy véljük, hogy Jugoszlávia széthullása a szerint a minta szerint történik, amelyet a jugoszláv Kommunista Szövetség széthullásánál alkalmaztak. A folyamatot megállíthatatlannak találjuk. Szerbia továbbra is a föderatív Jugoszlávia fennmaradásának őszinte politikáját folytatja majd, de felkészül arra, hogy Jugoszlávia nélkül éljen. Az ország széthullása során arra számítunk, hogy együtt maradunk Montenegróval. Macedóniának nem gondolunk könyörögni. (...) Célunk az, hogy elkerüljük a vérontást, meg hogy felállítsunk egy olyan országhatárt, amelyen belül nem lesz háború. Ezen a határon kívül azonban a háború elkerülhetetlen lesz, mert Bosznia-Hercegovina nem állhat fenn mint állam, a területekért folyó küzdelmet pedig nehéz elképzelni vérontás nélkül.”

Borisav Jović - naplója tanúsága szerint - 1990. március 21-én azt javasolta Slobodan Míloševićnek, hogy rekesszék ki Jugoszláviából Szlovéniát, s azt is hozzátette, ebből milyen haszon származna: „Nélküle könnyebben elbánhatnánk a horvátokkal”. Az amputáció gondolatát - ez már a múlt század húszas éveiben, Sándor király idejében is felmerült - csakhamar kiterjesztették Horvátországra is. Borisav Jović, a jugoszláv államelnökség feje 1990. június 27-én azt javasolta Veljko Kadijević tábornoknak, hadügyminiszternek, hogy a leendő föderáció „végleges” határának lezárásával Horvátországot erőszakkal rekessze ki Jugoszláviából. Az volt a szándéka, hogy Horvátországot kész tények elé állítja. Másnap Mílošević is egyetértett mind Szlovénia, mind Horvátország amputálásával, kikötve, hogy Lika, Banija és Kordun szerb lakta területeit szakítsák ki Horvátországból. Mivel a jugoszláv államelnökségben képtelenség volt ilyen döntést kicsikarni, kevéssel később már Jović is, Milošević is arra igyekezett rávenni Kadijević tábornokot, hogy katonai puccsal döntse el az országhatár kérdését. Kadijević tábornok azonban homályos ígéreteknél többre sohasem vállalkozott.

Akkor már a Nagy-Szerbiáért folyó küzdelem általánosan elfogadott szerb nemzeti program volt, amelyért Milošević hatalmi pártján kívül több más szerb nacionalista párt is sorompóba állt. Vuk Drašković Szerb Megújhodási Mozgalma Draža Mihajlović tábornok Ravna Gora-i hagyományait elevenítette fel a második világháborúból, monarchista irányultságú volt, nem bízott a kommunista fogantatású jugoszláv hadseregben, új szerb hadsereg felállítását szorgalmazta. Vojislav Šešelj Szerb Radikális Pártja az általa korábban felújított csetnik mozgalomból nőtt ki, nem terhelték ugyan monarchista kötöttségek, de antikommunizmusa ugyancsak bizalmatlanná tette Miloševićtyel szemben.

Miért történt, hogy a szerb nacionalista pártok közül mégis Milošević neofita, kommunista múlttal rendelkező csoportja nyerte el a hangadó szerb nacionalista körök támogatását? Azért, mert a kezében tartotta Szerbia kormányzásra képes adminisztrációját, meg mert a szerb nemzeti program érdekében várhatóan csak ő aktivizálhatta a széthulló félben levő Jugoszlávia maradék potenciálját, mindenekelőtt az egész ország területén minden stratégiai pontot kezében tartó hadsereget. Minden más szerb nacionalista csoport vezetője éppúgy a nulláról indult volna mind az államapparátus kialakítása, mind a fegyveres erő létrehozása tekintetében, mint ahogy a hatalomra került horvát vagy bosnyák nacionalista csoportok is a nullától indultak. Ez velük szemben is, a többi szerb nacionalista csoporttal szemben is behozhatatlan előnyt jelentett Milošević számára.

6.

Milošević ennek köszönhette, hogy pártja 1990 decemberében a többi szerb nacionalista párt ellenében nagy főlénnyel megnyerte az első többpárti parlamenti választást Szerbiában. 1990 májusában a jugoszláv államelnökség arra a felismerésre jutott, hogy az ország sorsán már lehetetlen a föderáció korábbi alkotmányának puszta módosításával javítani, új történelmi megállapodásra van szükség a délszláv nemzetek és köztársaságok között. Miután minden köztársasági elnökséggel tanácskozott, a jugoszláv államelnökség ekképpen leltározta a törekvéseket: Szlovénia  és Horvátország azt szeretné, ha Jugoszlávia konföderációvá alakulna át, olyasféle köztársaságközi viszonyokkal, amilyenek az Európai Közösség államait kötik össze. Ehhez a jugoszláv köztársaságoknak előbb szét kellene válniuk, majd konföderációs államszerződést kellene kötniük. Bosznia-Hercegovina és Macedónia az 1974-es alkotmány köztársaságközi viszonyait szeretné a többpártrendszer körülményei között megőrizni, abban az esetben azonban, ha Szlovénia és Horvátország elhagyná az országot, Bosznia-Hercegovina és Macedónia is a konföderációs átalakulást szorgalmazná. Szerbia és Montenegró korszerű, kellőképpen centralizált föderációt szeretne létrehozni, azzal a kiegészítéssel, hogy a távozó köztársaságok területe újrafelosztásra kerülne: minden délszláv nemzet az általa lakott területen az önrendelkezés elve alapján dönthetne arról, vajon követi-e köztársaságát a kiválásban vagy marad a föderációban. Eszerint egyeden délszláv nemzet része sem kerülhetne saját akaratán kívül a nemzeti kisebbség helyzetébe bármely köztársaság függetlenedése következtében sem. Koszovó tartományi elnöksége a föderációt támogatta ugyan, de kitartott amellett, hogy a tartomány továbbra is a föderáció alkotóeleme maradjon. A vajdasági tartományi elnökség már teljesen azonosult a szerbiai igényekkel.

Nyilvánvaló volt, hogy ezeket a törekvéseket nehéz lesz közös nevezőre hozni. Mégis megállapodtak abban, hogy a jugoszláv államelnökség kidolgoztatja a föderáció alkotmánytervezetét, a szlovén és a horvát köztársasági elnökség elkészítteti a konföderációs államszerződést, majd mindkettőt elküldik minden köztársaságba, ahol népszavazást szerveznek arról, vajon a köztársaságok lakossága a föderációs vagy a konföderációs létet választja-e. Ezt követően azok a köztársaságok, amelyek népe a konföderációra szavazott, a kiválás procedúrájának a teljesítése után megkötnék a konföderációs államszerződést. Azok a köztársaságok viszont, amelyek népe a föderációt választotta, elfogadnák az új föderáció alkotmányát. Előirányozták még azt is, hogy a majdani föderáció, mint egységes ország ugyancsak beléphetne a majdani konföderációba. Így Jugoszlávia köztársaságai más viszonyrendszerben ugyan, de továbbra is együvé tartoznának. A procedúra mindkét elképzelésnek egyenlő esélyt nyújtott, eredményeképpen a köztársaságok és a nemzetek valóban új történelmi megállapodásra juthattak volna.

A hat köztársasági és két tartományi elnökséggel folytatott eszmecsere azonban soká elhúzódott. A nyár folyamán a széthullás újabb, már visszafordíthatatlan eseményei sorakoztak, amelyekről majd alább szólunk 1990. október 16-án, midőn a jugoszláv államelnökség ülésén „a délszláv köztársaságok és nemzetek új történelmi megállapodása” ismét terítékre került, Milošević sugallatára Jovićnak sikerült két ponton módosíttatnia az eredeti megállapodást. Először, a jugoszláv államelnökséget rábírta, hogy szavazzon a két projektumról, s hogy többségi szavazattal a föderáció mellett tegye le a garast. Hat szavazatot szerzett kettő ellenében. Az államelnökség tehát azzal a megjegyzéssel továbbította a köztársaságokhoz a leendő föderációra vonatkozó dokumentumot, hogy az alternatívák közül jómaga a föderációt támogatja; a konföderációra vonatkozó javaslatot pedig csak mint függeléket csatolta a tulajdonképpeni javaslathoz. Másodszor, referendumot csak abban a köztársaságban kellett volna szervezni, amelynek parlamentje a konföderáció mellett kötelezte volna el magát. Merthogy azok, amelyek a föderációt választják, csupán a meglevőt változtatják majd át. Ezzel nemcsak a két elképzelés és a köztársaságok közötti egyenlő esélyt bontotta meg, hanem gyökerében változtatta meg az egész akció jellegét és célját: a procedúra már nem „új történelmi megállapodást” eredményezett volna, hanem arról szólt volna, mely köztársaságok szándékoznak kiválni Jugoszláviából.

Az akció e fondorlat miatt teljes kudarcba fulladt. Milan Kučan, a szlovéniai elnök kijelentette, hogy tisztességtelen dolog történt, s becsapottnak érzi magát. Ezzel a konföderációs átalakulás esélye végképp elenyészett.

7.

Azt az elvet azonban, amelyet a jugoszláv államelnökség a konföderációt választó köztársaságokkal kapcsolatban 1990 októberében szándékozott elfogadtatni, a horvátországi szerbek - Milošević megbízottjaival együttműködve - már 1990. július 25-én alkalmazták. Azon a napon Srb horvátországi városkában nagy népgyűlést tartottak, amelyen deklarációt fogadtak el a szerb nép szuverenitásáról és autonómiájáról, s megválasztották a Szerb Nemzeti Tanácsot. A deklaráció szerint abban az esetben, ha Jugoszlávia föderáció marad, kulturális autonómiát, ha konföderációvá változik, területi autonómiát igényeltek volna maguknak, Horvátország elszakadása esetén azonban jómaguk szándékoztak volna dönteni arról, hogy „történelmi területükön” kivel élnek, „s milyen kapcsolatot teremtenek Jugoszlávia többi népével”. „Nem az államok, hanem a nemzetek szakadhatnak el” - nyilatkoztatta ki a deklaráció, teljes összhangban a miloševići elvekkel.
Hovatovább az újonnan alakult Szerb Nemzeti Tanács 1990. augusztus 16-án plebiszcitumot írt ki a horvátországi „szerb autonómiáról”. A döntésben sem meg a szavazócédulákon sem volt feltüntetve, hogy vajon kulturális vagy területi, hanem csak az, hogy "szerb autonómiá"-ról van szó. Szavazati jogot nemcsak a fiktíven emlegetett „nemzeti területen” élő szerbeknek, hanem minden horvátországi szerbnek, sőt Jugoszlávia bármely köztársaságában élő horvátországi származású szerbnek is adtak. Csak utólag, 1990. szeptember 30-án derült ki, midőn a Szerb Nemzeti Tanács közzétette a plebiszcitum eredményét, hogy az „etnikai és történelmi területen” felállítandó „szerb autonómiát” szavazták meg, anélkül azonban, hogy a kérdéses terület kiterjedését legalább utólag körülírták volna. A képzeletbeli „szerb autonómia” területén élő horvátok vagy más nemzetiségűek viszont nem kaptak jogot arra, hogy véleményt nyilvánítsanak, vagy legalább létszámukkal bojkottálják a plebiszcitumot. Így festett a nemzeti önrendelkezés Slobodan Mílošević szerbjeinek a felfogásában.

Horvátország legitim államhatalmi szervei nem nézhették mindezt ölbe tett kézzel. 1990. augusztus 17-én megkísérelték a Knin környéki községek rendőrségének a fegyverraktárait zárolni, mire azonban az egész vidék szerb településeinek bejáratánál farönkökből barikádok várták az utasokat, amelyeken fegyveres szerb civilek ellenőrizték a forgalmat. Hovatovább a jugoszláv hadsereg a vérontás veszélyére hivatkozva repülőgépekkel kényszerítette visszavonulásra a horvát belügyminisztérium különleges alakulatait. Azok visszavonultak. Első ízben történt, hogy Jugoszlávia területén a hadsereg fegyveres lázadókat vett védelembe a legitim hatósággal szemben. Ez nem maradhatott következmények nélkül. A szerb többségű községekben, láncolatot alkotva, éjjel-nappal szerb őrségek silbakoltak, amelyekbe horvát hatósági személy csupán az ő jóváhagyásukkal tehette be a lábát. Csakhamar a korduni, a banijai, a szlavóniai, a szerémségi és a baranyai községekben is ez volt a helyzet. A szerbség önkényesen, fegyverrel jelölte ki azt a területet, amelyet sajátjának tekintett. Nem volt kíváncsi arra, hogy ki miként vélekedik. A Szerb Nemzeti Tanács 1990. december 21-én proklamálta a Krajina Szerb Autonómia Terület létrejöttét, amelynek a határa aszerint alakult, hogy mikor melyik „szerb község” - amelyből erőszakkal kizárták a nem szerb lakosság képviseletét - csatlakozott az új államhatalmi képződményhez. Az, hogy a korábbi vegyes képviseletű községek helyett „szerb községek”-et hoztak létre, már az etnikai tisztogatás kiindulópontját és alapját képezte. 1991. április 1-én, midőn a Szerb Nemzeti Tanács úgy döntött, hogy Krajina területén többé nem a horvátországi, hanem a szerbiai törvényeket alkalmazzák, már 13 „szerb község” alkotta Krajina Szerb Autonóm Területet. 1991 végére a Horvátország lakosságának 12 százalékát kitevő szerbség az ország egyharmadát szakította ki azzal az ürüggyel, hogy azok „etnikaiIag és történelmileg szerb területek”. A knini várban azon a napon, amikor kikiáltották a Krajina Szerb Autonóm Területet, bevonták a horvát zászlót, s attól a naptól kezdve ott már csak a szerb és a jugoszláv zászló lobogott.

Bemutattuk, hogy Milošević  a politikai erőszak mellett már 1989 februárja óta fegyveres erőszakot is alkalmazott, előbb a Jugoszlávián belüli szerb dominancia, utóbb meg Nagy-Szerbia létrehozása érdekében. De a fegyveres erőszak még mindig nem volt háború. Noha Milošević több ízben, egyebek mellett a koszovói csata hatszázadik évfordulója alkalmából a helyszínen, Gazimestanban 1989. június 29-én mondott beszédében is célzott arra, hogy a szerbeknek talán háborúra is fel kell majd készülniük, Jugoszlávia egészen 1990 nyaráig, őszéig békés úton is szétválhatott volna, ha az érdekelt felek eredeti formájában életre keltették volna a jugoszláv államelnökségben közösen kidolgozott projektumot. A háborús széthullást az a folyamat tette elkerülhetetlenné, amely a szerb szuverenitásról és autonómiáról Srb városkában hozott döntés nyomán bontakozott ki. Horvátország nem ismerte el ezt a döntést, hát még a következményeit. Noha Horvátország akkor nem volt felkészülve arra, hogy fegyverrel akadályozza meg a fejleményeket, világos volt, hogy előbb-utóbb háborúra kerül sor. Minden köztársaságban hozzáfogtak a háborús előkészületekhez, méghozzá a nemzeti törésvonalak mentén. Bora Jović, a jugoszláv államelnökség elnöke ahelyett, hogy az alkotmányosság védelmével törődött volna, irodájában fogadta azoknak a szerbeknek a küldöttségét, akik fegyverrel írták át a föderáció alkotmányát. Miközben a szerbek Vajdaságban és Koszovóban lerombolták azt a többnemzeti alapon nyugvó autonómiát, amelyet a föderáció alkotmánya hitelesített, Horvátországban fegyveres erőszakkal hoztak létre szerb nemzeti autonómiát, amelynek nyoma sem volt a föderáció alkotmányában sem meg Horvátország alkotmányában sem.

A háború végül 1991 nyarán tört ki, előbb Szlovéniában, később Horvátországban.