Raffay Ernő

Nagy-Románia  megteremtése

(1918 – 1920)

Az 1916-os bukaresti titkos szerződés minden területi vonatkozása érvényét veszítette azzal, hogy Románia különbékét kötött az ellenséggel. Ezért is szükség volt az irredenta propaganda fokozására a háború utolsó hónapjaiban. A háború végétől pedig a francia kormányt, amelybe Románia minden reményét vetette, igényeik elismerése céljából állandóan sürgették a román politikusok, de nemcsak ők, hanem a király is Párizsba akart utazni e célból, s a bukaresti francia követ, Saint-Aulaire is sürgette kormányát.

Eközben a magyar forradalom vezetője, Károlyi Mihály november 13-án Belgrádban katonai egyezményt kötött a balkáni antant-erők főparancsnokával, Franchet d’Esperey-vel. Az egyezmény félreérthetetlenül kimondotta, hogy Magyarország területi integritása megmarad, az antant csapatok csak a Maros folyóig hatolhatnak az országba, illetve csak stratégiai pontokat foglalhatnak el. A kormányhatalom viszont a demarkációs vonaltól (Maros) délre is magyar marad.

Ez a kedvezőtlen döntés igen fontos lépésre kényszerítette a román kormányt: a világháború befejezése után elrendelte az általános mozgósítást, s megindította csapatait Kelet-Magyarország megszállására. A Marosig mint antant-csapatok szerepeltek a román egységek a román kormány nyilatkozataiban. December 1-jéig elérték a Marost, azután Berthelot tábornok volt segítségükre: messze túllépve hatáskörét, december 15-én „engedélyezte” a román csapatoknak a demarkációs vonal átlépését. Ezen a napon Berthelot táviratot intézett a főparancsnokhoz, Franchet d’Esperey-hez, melyben úgy állította be a román előnyomulást, hogy annak csak egyes stratégiai pontok (Máramaros-sziget, Nagybánya, Szatmárnémeti, Nagykároly, Dés, Kolozsvár, Nagyvárad, Arad) megszállása a célja. A főparancsnok természetesen azonnal megtáviratozta Berthelotnak és a francia kormánynak a hatásköri túllépést. Berthelot ennek ellenére sem állította le a jogtalan területfoglalást. Annak ellenére sem, hogy a Budapestre küldött antant katonai bizottság vezetője, Fernand Vix  francia alezredes írásban jelentette, hogy a magyar kormány tiltakozásai és panaszai a román megszállással kapcsolatban jogosak és megalapozottak. A francia kormány végül karácsony előtt Berthelottal szemben a balkáni haderők főparancsnokának az álláspontját fogadta el. Erre Berthelot jelentette, hogy leállította a román előnyomulást. A román megszállók december 24-én kaptak ugyan egy ilyen parancsot, de ezt nem vették figyelembe: még aznap két román ezred megszállta Kolozsvárt. Ebben a városban voltak a magyar kormány legfontosabb államhatalmi és katonai szervei, a kelet-magyarországi főkormánybiztosság és a katonai főparancsnokság. Ezek vezetői nem sokkal később azt jelentették Budapestre, hogy román tisztek e szervek helyiségeiben a magyar feliratokat lovaglópálcájukkal verték le, majd a főkormánybiztosság vezetőjét, Apáthy Istvánt, a világhírű biológus egyetemi tanárt letartóztatták és bebörtönözték. Az ellene felhozott vád megegyezett a vele együtt őrizetbe vett magyar püspökök ellen felhozottakkal, miszerint bolsevik tevékenységet folytattak. Ezek után a román megszálló hadsereg minden akadály nélkül folytatta az előnyomulást Magyarországon, egyedül bizonyos magyar katonai egységek vették föl a küzdelmet velük.

Eközben a magyarországi románok számára a magyar forradalom, miután megszüntette a dualizmust, s nagy lépésekben haladt a magyar függetlenség megteremtése felé (önálló hadseregszervezése, magyar külügyminisztérium megalakítása, stb.), szabaddá tette a szervezkedést. Azok az erdélyi román politikusok, akik a háború alatt bukaresti tanácsra a legfeudálisabb ízű hűségnyilatkozatokat tették, ismét szervezkedni kezdtek. 1918. november elején Aradon létrehozták a román nemzeti tanácsot. Ez a szerv november 9-én levelet intézett a magyar kormányhoz, amelyben a román hatalomátvétel engedélyezését követelte a teljes Kelet-Magyarország fölött. A Károlyi vezette kormány nem lépett fel velük szemben ellenségesen, bár a világ valamennyi kormánya így tett volna, hanem demokratikus nemzetiségi politikája szellemében Jászi Oszkárt, a magyarországi nemzetiségek ügyeinek rendezésével megbízott minisztert kormányküldöttség élén Aradra küldte, hogy tárgyaljon velük.

Jászi és a kormányküldöttség tagjai a magyar államhatárok megőrzése mellett teljes területi, közigazgatási, kulturális autonómiát ajánlottak a román nemzetiségnek. A román nemzeti tanács tagjai, akik személy szerint jórészt a román parlamenti képviselőkkel voltak azonosak, akkor már ismét titkos kapcsolatban voltak a bukaresti kormánnyal. Nemegyszer sürgették a román kormányt: mielőbb küldjék csapataikat, hogy leverjék a magyar „bolsevizmust”. Pedig akkor még szó sem volt Magyarországon bolsevizmusról, hanem e soviniszta román politikusok a keleti magyar területeket akarták Romániához csatolni.

Mivel a román kormány és külön Brătianu is azt üzente vissza, hogy valamilyen népgyűlési határozattal mondassák ki Kelet-Magyarország Romániához csatolását, a román nemzeti tanács 1918. december 1-jén megrendezte a gyulafehérvári román nagygyűlést. Százezer román jött ott össze, nagy részük paraszt, akik társadalmi helyzetük megváltoztatását várták. Ehelyett a nemzeti tanács és a román püspökök fölolvasták nekik a már előre elkészített gyulafehérvári pontokat. Ezek mindenekelőtt kimondták Kelet-Magyarország „örök időkre” szóló csatlakozását Romániához. Hozzátettek még mindenféle ígéreteket a nép számára, de ezekből soha nem lett semmi. A gyulafehérvári döntésre viszont hivatkozhattak Bukarestben a román politikusok, akik immár az erdélyi kérdés erőszakos megoldásának az útjára léptek. Nagyon fontos annak a ténynek a megállapítása, hogy Kelet-Magyarország többi, ott élő népét (magyarok, németek, szerbek, szlovákok, stb.), akik számszerű többségben voltak, egyáltalán meg sem kérdezték a demokráciáról beszélő román nemzeti tanács vezetői. Ennek az a nyilvánvaló oka, hogy ezek a népek jól ismerték a romániai viszonyokat, s egyáltalán nem akartak a Magyar Népköztársaságból (ez lett az új Magyarország neve) a Román Királyságba kerülni.

Eközben Romániában 1918. december 12-én a Coandă-kormányt fölváltotta az újabb Brătianu-kormány, annak ellenére, hogy a franciák eredeti jelöltje Take Ionescu volt. A francia külügyminiszter kijelentette, hogy az 1916-os bukaresti titkos szerződés semmissé vált, s új megállapodással kell szabályozni Románia igényeit. Ez a nyilatkozat nagy hatást váltott ki Bukarestben. Ráadásul a vegyes lakosságú Bácska és Bánság ügyében konfliktus keletkezett a magyar állam átmeneti meggyengülését kihasználó két kis állam, Románia és Szerbia között. Brătianu kijelentette, ha az antant nem ismeri el Románia 1916-os „igényeit”, kormánya lemond. December végén a bukaresti hivatalos lap, a Monitorul oficial bejelentette Kelet-Magyarország és Románia egyesülését – ez méginkább fokozta az antanttal való ellentéteket, ugyanis ezt Bukarest önhatalmú lépéseként értékelték. Válaszként a román kormány siettette csapatai előrehaladását Magyarország területén: mindenképpen kész helyzet elé akarták állítani az antantot. A királyi román hadsereg 1919 januárjában már a Királyhágónál állt, ahonnan viszont már nem tudtak kijutni a Tiszántúlra, mert az időközben megszervezett Székely Hadosztály egységei megállították őket. Akkor végre a legfelső francia szervek is döntöttek. Berthelot tábornok ugyan így jelentett Párizsba: „Vagy megszerezzük Romániát mint gyarmatot (colonie), vagy elveszítjük.” Ennek ellenére január 21-én Franchet d’Esperey tábornok parancsot adott a román előrenyomulás megállítására. Nem volt ez véletlen, ugyanis az erdélyi helyzetet jól ismerő Vix alezredes így jelentett feletteseinek: „hangosan tiltakozom a román szervek ténykedése ellen, akik növekvő felelőtlenséggel veszik semmibe a főparancsnok által kötött (belgrádi) konvenciót, és Berthelot tábornok akciója ellen, aki a visszaéléseket fedezve nyilvánvalóan nem érti, milyen súlyosan károsítja Franciaország jó hírét, hiszen egy lényegében francia bizottságot bíztak meg azzal, hogy őrködjék minden féllel szemben a létesített konvenciók lojális alkalmazása felett.” Néhány nappal később, 1919. január 24-én Clemenceau francia miniszterelnök levélben fordult Berthelot-hoz. Ebben így írt: „Az egyetlen kérés, amellyel ma Önhöz fordulok, hogy igyekezzék elfogulatlan kritikát gyakorolni Románia követelései felett. Brătianu úr nem áll messze attól, hogy az antantot vádolja azokért a súlyos hibákért, amelyeket saját maga követett el. Hagyjuk meg neki a tárgyalás eme fajtájának privilégiumát.” Január 28-án pedig Clemenceau határozott utasítást adott az erdélyi román csapatok megállítására: „Új rendelkezésig Magyarországon és Erdélyben semmiféle akciót nem lehet végrehajtani”, a területi döntéseket majd a békekonferencia fogja kimondani.

Hiába állították meg a román csapatokat, a történeti Erdély akkorra már román megszállás alá került. Minden elképzelhető eszközzel megindult és január-februárban be is fejeződött az erdélyi magyar államhatalmi szervek szétzúzása. A román hadsereg tisztikara és az állambiztonsági szervek 1907-ben nyilvánosan megmutatkozott brutalitása most Magyarországon szedte áldozatait: erőszakosságokat, rablásokat, sőt gyilkosságokat követtek el a teljesen védtelen magyar és egyéb nemzetiségű polgári lakosság ellen. A Káro-lyi-kormány elhatározta, hogy könyv alakban fogja kiadni az ezekről az atrociátásokról készült dokumentumokat, így ezek – bár a könyv nem készült el – napjainkban is olvashatóak a budapesti levéltárakban. Kiderül ezekből a forrásokból, hogy a román hadsereg a magyar lakosság nagy tömegeit romániai kényszermunkára vitte, leszereltette a kórházakat, igen sok helyen elvette a lakosok különféle vagyontárgyait ellenszolgáltatás nélkül. Hihetetlen mennyiségű állami vagyont, vasúti anyagokat, terményeket szállítottak ki az országból. Megfigyelhető a rendelkezésre álló források alapján, hogy a román hadsereg tisztjei különös kegyetlenséggel léptek föl a szocialisták és a zsidók ellen. Bevezették az akkor már csak Romániában érvényben lévő nyilvános botbüntetést: egy-egy magyarlakta helység megszállása rendszerint azzal kezdődött, hogy a városi előljárókat a főtéren nyilvánosan megbotozták, természetesen kötelező lakossági részvétel mellett. Ezekbe sokan belehaltak, mások nyomorékká váltak. Az idegen megszállók elfoglalták a bányákat, megakadályozták a szén és a gáz Magyarország meg nem szállt részeibe szállítását. Jórészt leállt a budapesti fűtés és világítás. Erdély gazdag arany- és ezüstbányáinak minden termékét Romániába vitték. A legsúlyosabb a színmagyar Székelyföldön volt a terror. Azokat a tisztviselőket, akik nem tettek hivatali esküt a román államra, megbotozták, internálták. – A sort sok száz oldalon folytathatnánk.

A román hadsereg ilyen jellegű tevékenységének célja nyilvánvalóan a magyar lakosság megfélemlítése volt. Ez csak rövid ideig sikerült, ugyanis hiába égették el nyilvánosan az Erdélybe valahogyan bejutó magyar köztársasági újságokat (Világ, Magyarország, Népszava), az új magyar hadseregszervezésről szóló hírek bejutottak a megszállási zónába. A lakosság több helyi jellegű akció után (például a zsilvölgyi bányavidék bányászai szabályos ütközeteket vívtak a román egységekkel), 1919 januárjában, amikor a Székely Hadosztály csapatai megállították a megszállókat az erdélyi határhegyekben általános sztrájk tört ki a megszállt területeken. Brătianunak, az 1907-es belügyminiszternek megvoltak a maga eszközei: a lakosság elleni terror csak fokozódott. Ez olyan hatalmas méretű volt, hogy csak a román megszállás első öt évében, 1918 – 1922 között 197 000 erdélyi magyar lakos menekült Magyarországra.

Ennek ellenére a román kormány folytatta beolvasztási politikáját. Erdélyben 1918. december elején szervezték meg a román nemzeti tanács politikusaiból a kormányzótanácsot (Consiliul Dirigent), amelynek legfontosabb célja Erdély Romániába való beolvasztása lett. Amikor Bukarestben elérkezettnek látták az időt, ezt az erdélyi román szervet föloszlatták, s attól kezdve egyre több összetűzés történt immár Nagy-Románián belül a bukaresti és az erdélyi román politikusok között.

Hasonló események játszódtak le Bukovinában is. 1918. november 28-án a bukovinai román nemzeti tanács kimondta a terület örök időkre való csatlakozását Romániához. Dobrudzsát egyszerűen ismét birtokba vette a román hadsereg, s e területen ismét berendezkedett a romániai közigazgatás.

Ezek után kezdődött meg Párizsban 1919 január közepén a nemzetközi békekonferencia. Magyarországot meg sem hívták, róla nélküle döntöttek. Több román politikus a francia fővárosba utazott, hogy minden körülmények között legalább utólag elfogadtassák a nagyhatalmakkal a területfoglalásokat. Románia igényeit 1919. február 1-jén Brătianu terjesztette a konferencia elé. Románia Erdélyre vonatkozó politikájának régi szabályai szerint egyszerűen valótlan etnikai adatokat adott meg. Kijelentette például, hogy Erdélyben a lakosság 72%-a román nemzetiségű. Valójában a történeti Erdélyben 53,8% volt akkor a románság aránya, a román hadsereg által elfoglalt részeken ennél is kisebb. Amikor pedig Lloyd George megkérdezte, hogy az ott élő magyarokat miért nem kérdezték meg, amikor megszállták Erdélyt, Brătianu így válaszolt: „Románia azért harcolt, hogy akaratát rákényszerítse Erdélyben a magyar kisebbségre.” Valamint kijelentette: „ezeknek a területeknek vissza kell kerülniük Romániához”. Kétségtelen tény, hogy például Bukovina 1774 előtt Moldvához tartozott, de az is tény, hogy Kelet-Magyarország, benne Erdély soha nem tartozott Romániához. Brătianu megfogalmazása tehát nem az igazságot, hanem a román politikusok történelemfelfogását mutatja.

Nincs mód a Románia nyugati határaival kapcsolatos vitákat részletesen ismertetni. A román küldöttség tudta, hogy a nekik ígért 1916-os „határvonalat” nem tudják elérni, ezért az Orosháza – Békéscsaba - Debrecen vasútvonalat követelte. Vasútvonalat, ugyanis az a terület színmagyar volt, viszont gazdasági és főleg stratégiai kérdéseket föl lehetett vetni. E vonalat nem fogadták el, a vita folyt tovább. Végül kialakítottak egy demarkációs területet, amely a Vásárosnamény – Debrecen – Békéscsaba - Szeged vonal és az ettől keletre lévő Nagykároly – Nagyvárad - Arad vonal közötti széles területsávról akarta visszaparancsolni a magyar csapatokat. Vix az erről szóló döntést 1919. március 20-án adta át Károlyi Mihálynak és kormányának. Ez természetesen nem fogadta el a megalázó döntést – másnap kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

A kommunista-szociáldemokrata hatalomátvétel nagyszerű érvként jött számításba Bukarest és a párizsi román delegáció számára. Románia ugyanis már hónapok óta a magyar „bolsevizmus” elleni fellépést sürgette, felajánlkozva ennek végrehajtására. Emellett 1919 tavaszától a francia kormány egyre nagyobb mértékben számításba vette Románia részvételét az Oroszország elleni fegyveres támadásban. Ahhoz pedig, hogy Románia nyugodtan fordulhasson kelet felé, biztosítani kellett nyugati határait. 1919 tavaszától a magyar-román határvonalat gyakorlatilag véglegesnek lehet tekinteni. 1919. május 8-án tárgyalta a külügyminiszterek tanácsa a román-magyar határ ügyét. Nagyjából a fent említett demarkációs terület keleti vonalát fogadták el államhatárként. Hogy a bizottságok mennyire hamis adatok alapján dolgoztak, jól mutatja, hogy Tardieu kijelenthette: csak mintegy 600 000 magyar marad Romániában. Ezzel szemben a valós adat: 1 670 000 magyar volt a megkérdezés nélkül átcsatoltak száma, nem beszélve a többi nemzetiségről. Ezzel mit sem törődve, május 12-én a Legfelsőbb Tanács jóváhagyta a román-magyar határt. Akkoriban indultak meg egyébként a romániai olajmezők francia és angol kiaknázásáról folyó tárgyalások is.

Románia hamar kialakította álláspontját a magyarországi Tanácsköztársasággal kapcsolatban. Egy héttel a kikiáltása után vállalkozott arra, hogy amennyiben nyugatról megfelelő támogatást kap, csapatait megindítja Budapest felé. Erre 1919. április 16-án került sor. Május 1-jén elérték a Tiszát, onnan júliusban folytatták az előnyomulást Budapest irányába. Augusztus 4-én foglalták el a fővárost, s az év végéig az országban maradtak. Az e könyvben már említett Jancsó Benedek végignézte a román csapatok budapesti bevonulását. Erre így emlékezett vissza:

„Trombita harsan a Margit-híd felől. Lándzsás román roşior járőrség lovagol előre. Nyomában vonul a Dunántúlra az okkupáló román királyi hadsereg egy dandára. Az utca két oldalán bámuló embertömeg. Egyesek halkan vitatkoznak, hogy miféle csapatok? Franciák! erősíti az egyik, a másik meg azt vitatja, hogy olaszok! Senki sem akarta elhinni, hogy Budapestre a győztes oláhok vonultak be. Mikor a moldovai vadászok, kik az olasz bersaglierikéhez némileg hasonló kalapszerű föveget viselnek, elvonultak, a közönség közül valaki kíváncsian odakiáltja: Italieni?! Büszkén hangzik egy fiatal tiszt ajkáról a válasz: Non Messieurs! Rumani! Ezt a menetet is födeles kocsi zárja be. Idősebb pópa – a dandár főpapja – ül benne teljes egyházi ornátusban. Záróképe egy történeti jelenetnek, egy földre tiport, meggyalázott szerencsétlen nemzet tragédiájának. A menet elvonul. Megy, hogy elözönölje és kirabolja a Dunántúl magyar népét is. És én ott állok egy helyben az utcán, utánok nézve, mint tegnap reggel a menekülő vöröseknek. Ott állok eltompult elmével, elfásult szívvel. Még csak könny sincs szememben! Megértem könnyek nélkül, tompa és néma fájdalomban hazám és nemzetem legnagyobb szégyenét, a románok diadalmas bevonulását Budapestre.”

Nem túlzás sajnos, a román királyi hadsereg valóban kifosztotta a teljes Kelet-Magyarországot. Ennek hiteles forrásait őrzik a budapesti levéltárak. S ebben korántsem csak a román közkatonák a felelősek, hanem a bukaresti politikai vezetés. Maga Brătianu, a román miniszterelnök jelentette ki az országgyűlésben: „Magyarországot a lehető legjobban meg kell gyöngítenünk.” Ennek érdekében valósította meg a román hadsereg Magyarország területén a fehérterrort és a lakosság kirablását.

A magyar-román határvonal nemzetközi jogi véglegesítésére akkor került sor, amikor Magyarországgal aláíratták a trianoni békeszerződést (1920. június 4.). Ez a szerződés szentesítette a román hadsereg hódításait is, amit a magyar nép természetesen soha nem tudott elfogadni.

Románia keleti és délkeleti határai hasonló módon jöttek létre. Az Oroszország elleni fellépése jutalmául Románia megtarthatta Besszarábiát, azt a területet, amelyet 1918 tavaszán német és osztrák-magyar hallgatólagos beleegyezéssel szerzett meg addigi szövetségesétől, Oroszországtól. 1919. november 27-én pedig Neuilly-ben aláírták a békét Bulgáriával.

Románia tehát, bár a háborút a frontokon elveszítette, mégis győztesként került ki belőle. Területe és népessége megnőtt, a „román nagyság” tudata töltötte el a politikusokat. Hatalmas gazdasági erőforrásokat kapott az ország, mindenekelőtt Magyarországtól. Így aztán az 1914-ben 137 903 km²-es Románia 1920-ban 294 967 km²-re növekedett. A megművelt földterület 6,6 millió hektárról 14,6 millióra nőtt. Az ipari potenciál 235%-kal lett nagyobb, ezen belül egyes iparágak nagymértékben megnövelték potenciáljukat. Ide tartozott az elektromosipar 429,4%-os, és a vegyipar 320,9%-os növekedéssel.

Románia iparának valamivel több, mint 50%-a volt a magyar területeken. Csak Magyarországból 103 000 km²-t ítéltek oda, 5,24 millió lakossal. Ez a régi Magyarország területének 36,2%-át, lakosságának 28,7%-át tette ki.

A Magyarországtól Romániához került anyagi javak felsorolására a későbbi fejezetekben kerül sor, most csak azt jegyzem meg, hogy közvetlenül a világháború előtt Magyarországon az iparban rohamos növekedés következett be. Ennek megfelelően Erdélyben a bányászat, a vasipar és az élelmiszeripar mellett gyors fejlődésnek indult a textilipar és a fafeldolgozás. Akkoriban a később Romániához került területeken a kis- és középüzemek száma elérte a 43 700-at, s mintegy 80 000 kézművesműhely működött. A széntermelés a kelet-magyarországi bányákban 1915-ben több mint 19 millió tonnát tett ki.

Természetesen voltak kedvezőtlen eredményei is a hódításoknak. Románia lélekszáma 7 904 104 főről 17 393 149 főre emelkedett, de ezeknek túl nagy része volt idegen anyanyelvű. Pontos arányokat lehetetlen közölni. Az egyik legújabb romániai monográfia az 1922-es adatokat így adja meg: 74% román, 8,4% „székely és magyar”, 5% zsidó, 4,3% német, 3,3% orosz és ukrán”, 5% bolgár, szerb, török, gagauc, stb. (Gagaucok, románul găgăuzi, görög eredetű, törökül beszélő, de görög betűkkel író keresztények.) A jelenlegi román egyetemi tankönyv szerint 1930-ban az alábbi volt a nemzetiségi helyzet Romániában: 18 052 895 lakos, ebből 71,9% román, 7,9% magyar, 4,1% német, 4% zsidó, 3,2% „rutén és ukrán”, 2,3% orosz 2% bolgár, 1,5% cigány, 0,9% török, 0,6% gagauc, 0,3% szerb, horvát, szlovén, 0,3% lengyel, 0,1% görög, 0,3% egyéb nemzetiség. Ezek az adatok a románság javára torzítanak. A magyarság lélekszáma elérte a 10%-ot, de a németek, cigányok, zsidók is többen voltak a népszámlálási adatokban megadottnál. A románok Nagy-Románia lakosságának legföljebb 65-66%-át, azaz kétharmadát tették csak ki.

Az etnikumok elhelyezkedésének megfelelően az utódállamok soknemzetiségűek voltak. Ennek megfelelően a győztes nagyhatalmak öt országgal kisebbségvédelmi egyezményt írattak alá, Romániával 1919. december 9-én. Ez az egyezmény a faji, nyelvi és vallási kisebbségeknek megadja a polgári szabadságjogok mellett a szabad nyelvhasználat jogát a hivatalokban, az iskolákban és az élet más területein. Megadja a Románia területén lakó, illetve ott született embereknek a román állampolgárságot, beleértve a zsidókat is. Lehetővé teszi az optálást az egykori osztrák és magyar állampolgároknak, ami a Romániából való szabad elköltözést jelentette. Az elköltözők magukkal vihették ingóságaikat, s megtarthatták a Romániában maradó ingatlanaik tulajdonjogát. Románia nemzetiségei szabadon alakíthatnak iskolákat, vallási vagy más szociális intézményeket, s „azokban saját nyelvüket szabadon használhatják”. Lehetővé tette a román államnak, hogy a nemzetiségi iskolákban a román nyelvet bevezessék. Románia az egyezmény aláírásával hozzájárult ahhoz, „hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett, vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen.” Románia ahhoz is hozzájárult, hogy a Nemzetek Szövetsége Tanácsa e kötelezettségek megsértése esetén „alkalmas és hathatós” intézkedéseket foganatosíthasson. Ez utóbbi, kicsit homályos megfogalmazással jött létre a nemzetközi jogi alapja a Népszövetség kisebbségeket – legalábbis elveiben, de néha a gyakorlatban is – védő politikájának.

E kisebbségi szerződést a román politikusok fölháborodással fogadták, mivel beavatkozásnak érezték Románia belügyeibe. Brătianu miniszterelnök nem volt hajlandó aláírni, inkább lemondott (1919. szeptember 12-én). A királynak írt lemondó levelében ezt azzal indokolta, hogy a nagyhatalmak Főtanácsa figyelmen kívül hagyja az 1916-os bukaresti titkos szerződést. Végül a kisebbségi szerződést a király parancsára C. Coandă tábornok, királyi főhadsegéd, hadtestparancsnok írta alá. Annak ellenére, hogy Románia ezzel alkotmányjogi és nemzetközi garanciákat adott, a kisebbségi egyezményt sem valósították meg a következő években. Nagy-Románia első alkotmányába 1923-ban nem is iktatták bele, azzal az indoklással, hogy ez sértené a román állam szuverenitását.

Valójában azonban nem erről van szó. Sokkal inkább arról a fölismerésről, hogy a fegyveres és nemzetközi jogi kényszerrel létrehozott Románia nem elég erős a nemzeti kisebbségek beolvasztására, hiszen minden két románra jut egy nem-román. Ráadásul a nemzeti kisebbségi lakosság, főleg a legveszedelmesebb magyarság éppen elég jelét adta annak, hogy nem kíván román megszállás alatt élni. Ennek megfelelően a román politikai gondolkodásban és a nemzeti tudatban a Trianon körüli nagy öröm idején megjelent a félelem is. A félelem a jövőtől az ország sorsa miatt.

Ez a félelem teszi majd agresszívvá a két világháború közötti román nemzetiségi politikát, s ez alakítja ki a román kül-, bel- és nemzetiségi politika sajátos hármasságának az egységét; a védekezésnek álcázott belső agresszivitást, mely elsősorban a nemzetiségek ellen irányult.