Hódi Éva könyvbemutatója

Hódi Sándor: Magyarok a forrongó Szerbiában

Ha van könyv, amelyről el lehet mondani azt, hogy nyomdafesték szagú, akkor azt hiszem, erről méltán elmondhatjuk. Tudomásom szerint első példányai éppen mára jelentek meg Önök és a tanácskozás tiszteletére. Ezt a könyvet emberfia még nem látta, kézbe nem fogta. Én is most látom először.

A Logos kiadásában jelent meg a könyv. A borító belső oldalán olvasható, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával készült. Könyvtáros szemmel látom, hogy a belső borítón van az újvidéki Matica katalogizációja, és jót mosolygok azon, hogy a könyv szakszám szerinti besorolásával igen csak bajban voltak, mert feltüntettek legalább három-négy szakszámot. Tehát besorolták úgy is mint pszichológia, úgy is mint  történelem, úgy is mint kisebbség, úgy is mint magyar irodalom és így tovább. Ezek szerint tehát egy nagyon sajátos arculatú, sajátos formájú könyvet tartunk a kezünkben. Ez azonban nem minden előzmény nélküli.

Azt hiszem, hogy Önök közül sokan olvasták, látták a Jugoszlávia bombázása című könyvet, amely szintén a Logos Kiadónál jelent meg 1999-ben, a bombázások után kb. tíz nappal. Tehát nagyon gyorsan, nagyon frissen. Hódi Sándornak ez a legújabb könyve tulajdonképpen azt folytatja, amit azzal a könyvvel elkezdett.

Nagyon sokfelé jártunk könyvbemutatókra, mikor megjelent a Jugoszlávia bombázása című könyv. Majdnem minden vajdasági magyar településen jártunk, ahol ilyen típusú könyvbemutatókat szoktak szervezni. A hallgatóság mindig számos kérdést tett fel a könyvvel kapcsolatban, de egy mindig mindenhol elhangzott, méghozzá az, hogy folytassa. Tehát írja tovább, írja meg a folytatását.

A kész könyvet még nem láttam, de a kéziratot igen, hiszen én lektoráltam. Bizonyos értelemben annak a könyvnek a folyatatását tartjuk a kezünkben. Milyen értelemben? Hódi Sándor amikor hozzáfogott, illetve elhatározta, hogy megírja a folyatatást, úgy vélem, akkor nem gondolt arra, hogy egy és egy negyed év múlva megint egy olyan, idézőjelbe téve „frappáns” belpolitikai történésnek lehetünk tanúi, mint amilyennek tanúi voltunk 2000 októberében. Akkor megint nagy tömegek mentek az utcára, akárcsak 1999-ben, amikor, mint tudjuk, „legyőztük a NATO-t”. 2000-ben, egy és negyed év múlva viszont - éppen ellenkezőleg - azt a feliratot láthattuk az utcán masírozó tömegek kezében, hogy „gotov je.”

Tehát ez az alkalom, a nagy belpolitikai forrongás és a nagy változás, ami 2000 október első napjaiban bekövetkezett az országban, s ennek a pár napnak az eseményei és  történései alkotják a könyv első felét, dokumentatív jelleggel és olyan személyes és szubjektív módon, ahogyan a bombázásról szóló könyvben is olvashattuk.

Én a könyv három sajátosságát emelném ki. Az egyik éppen ez a bizonyos értelemben vett dokumentum jelleg. Ha valamit nem örökítünk meg, akkor nagyon rövid idő elteltével azt tapasztalhatjuk, hogy emlékezetünkből kiesik, átértelmeződik vagy éppenséggel jelentéktelenné válik.

Éppen a napokban egy kedves adai tanárnőnél jártunk, aki azt mondta, hogy ha a bombázásról nem készült volna könyv, már el is felejtettük volna. Hát elfelejthetjük? Vannak olyan események, amelyeket nem felejthetünk el. Ez az egyik dolog, amit szeretnék hangsúlyozni, hogy ha az általunk átélt, megélt eseményeket nem örökítjük meg valami formában, akkor rövid idő elteltével elfelejtjük azokat, jelentéktelenné válnak, esetleg megszépítjük őket.

A másik kulcsgondolat, amelyet szeretnék kiemelni és a figyelmükbe ajánlani, Hódi Sándor őszintesége, nyíltsága, ahogy az átélt dolgokat megörökíti. Felnőtt emberek vagyunk, sokat jártunk iskolába, azóta is állandóan olvassuk az újságokat, nézzük a televíziót, és valamennyien tudjuk, hogy egy adott szituációban, egy adott dologról mit illik mondani. Mondandónkat általában hajlamosak vagyunk egy ici-picit mindig ahhoz a közösséghez igazítani, amelyben vagyunk, és mindig tudjuk, hogy mit várnak el tőlünk.

Amikor Amerikában jártunk, akkor tapasztalhattuk először, hogy ott az a szokás, hogy megmondják, amit gondolnak. Lehet, hogy Hódi Sándor ott tanulta meg, de lehet, hogy nála szubjektív indíttatás, hogy akkor is őszintén és kendőzetlenül leírja, amit gondol, ha az adott szituációban esetleg kényes, érzékeny dologról van szó, vagy nem ezt szoktuk mondani rá. Ez a másik gondolat, amelyet a könyv kapcsán szeretnék hangsúlyozni.

A harmadik sajátosság pedig, amelyet szeretnék még kiemelni és az Önök figyelmébe ajánlani az, hogy ez a könyv, akárcsak a Jugoszlávia bombázása c. mű, nem mellőzi a személyes és a szubjektív elemeket, hanem igenis benne van a szerző személyisége is. Azt hiszem, valamennyien azt szeretjük olvasni, annak adunk hitelt, amelyben ott érezzük az író egyéniségét, őszinteségét, a személyességet.

Nos, hogy a könyv igazán miről szól, úgy vélem, ezt legjobban a szerző tudja elmondani, és a bevezetőben ezt le is szokták írni. Ha van türelmük, akkor engedjék meg, hogy ezt a nem túl hosszú bevezetőt felolvassam.

„Születésünk helye és ideje meglehetősen szűk keretek közé szorítja földi életünket. Szinte végzetszerűen kötöz bennünket az adott néphez, tájhoz, kortársakhoz, politikai és gazdasági körülményekhez. Néha szívesen szabadulnánk ezektől a kötöttségektől, de ha megpróbáljuk a szűknek érzett hajlékot elhagyni, a nemzeti hovatartozásunkat feladni, kortársaink kisszerűnek tartott gondjaitól megszabadulni, ezt nem mindig sikerül fájdalommentesen megvalósítanunk. Sőt, amellett hogy megszenvedjük, többnyire inkább kárát, mint hasznát látjuk a cserének. Csalóka illúzió, hogy más népek teljes értékű fiaivá, lányaivá válhatunk, erre legfeljebb az unokáinknak van esélyük. Olyasféle próbálkozás ez, mintha saját természetünktől akarnánk megszabadulni, vagy plasztikai műtéttel akarnánk küllemünket megváltoztatni. Megtehetjük, életünk hangsúlyai, súlypontjai megváltozhatnak, a születésünknél fogva ránk ruházott örökségtől azonban sohasem tudunk teljesen megszabadulni.

Úgy tűnik, Isten nem csak földi életünk idejét szabja ki, de feladatainkat is. Elrendelésként adja múltunkat, nyelvünket, sorstársainkat és mindazt, ami ezzel együtt jár. Persze, felrúghatjuk a „teremtés rendjét”, ezzel azonban életünk értelmét és célját veszélyeztethetjük.

Arra a kérdésre, hogy mi dolgunk van a világon, a válasz egyszerű. Az a dolgunk, hogy új életet hozzunk a világra, és megőrizzük s továbbfejlesszük mindazt, amit elődeink ránk hagytak örökségül. Minden egyéb képletesen szólva a világmindenség rendjét és egyensúlyát fenyegeti. Aki magyarnak született, annak a magyarság fennmaradásán és gyarapodásán kell fáradoznia. A csecsen, a kurd, az örmény, az albán anyáknak csecsen, kurd, örmény, albán gyereket kell nevelniük, és nem orosz, török vagy szerb gyerekeket, mert mindegyikük így tud hozzájárulni az egyetemes emberi lét sokszínűségéhez és kiteljesedéséhez. Az emberiség fennmaradása szempontjából minden nép, minden nyelv, minden kultúra sajátos teremtő erőt, tapasztalatot, tudást, látásmódot, sajátos lelkületet, sajátos arculatot, sajátos képességeket és lehetőséget jelent, és nincs olyan földi érték, amely alapján egyiket a másik fölé emelhetnénk.

Mindez annak kapcsán merült fel bennem, hogy megpróbáltam összegezni az elmúlt évek tapasztalatait: Mit jelent magyarnak lenni egy mind nagyobb káoszba süppedő országban? Mit érlel a jövő a kisebbségek számára Szerbiában? Mibe kapaszkodunk a politikai átalakulással járó szennyes árban? A félelmen, a tespedésen, az erőtlen segélykérésen kívül telik-e tőlünk másra?

Ez a könyv nemcsak számvetés kíván lenni sorsunkkal, helyzetünkkel, önmagunkkal, hanem valamiféle szembeszegülés is a megroppanni látszó magyar életakarattal, a lelkünkön elhatalmasodó vereségérzéssel és veszteségtudattal.

Valahol egyszer azt olvastam, hogy egy kultúra akkor szűnik meg, ha annak a benső formája (lelkülete) megszűnik létezni. Vagyis e szerint nem a rossz történelmi determinációkon, nem a kedvezőtlen társadalmi körülményeken múlik, hogy valamely nép hajótörést szenved-e, vagy felülemelkedik a nehézségeken, hanem a lelkületén.

Mi a helyzet a mi „benső formánkkal”? Összefog-e bennünket valamilyen lelkület? Ha igen, mi jellemzi ezt a lelkületet?

Ha igaz a meglátás, mely szerint minden gondolat, minden vallás, minden tudomány, minden kultúra megszűnik, mihelyt kihunynak azok a szellemek, akik hittek benne, s akik számára ez a hit magát az életet jelentette, felmerül a kérdés: vajon miféle látásmód és szellemiség jellemez bennünket? Miben hiszünk mi? Milyen szellem formálja a mi életünket? Van-e benne hely nemzeti megmaradásunk számára?

Az alábbi naplószerű írások a mindennapi élet eseményvilágához kötődnek. De csak egyetlen szálon követik nyomon azt: a délvidéki magyarság ezredvégi életérzéseiről, vergődéseiről, kínlódásairól próbálnak számot adni.” (Bevezetés helyett: A szerző előszava)

Befejezésül két gondolatot tennék hozzá. Délelőtt hallottuk, hogy egy luxemburgi balkonon ott áll a felirat, hogy „maradjunk meg annak, amik vagyunk”. Ez a tanácskozás és ez a könyv is talán hozzájárul egy kicsit ennek a megvalósulásához.

A másik gondolat: délelőtt a tanácskozáson kaptunk egy kiadványt, és annak a hátsó borítólapján olvastam: semminek nincs nagyobb ereje, mint annak az eszmének, ami meg akar egyszer születni. Ennek szellemében feltehetnénk a kérdést, hogy mivel a kisebbségi magyarok helyzetével annyit foglalkozunk, mikor fog már megnyugtató módon rendeződni ez a helyzet?

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!