Gereben Ferenc

A vajdasági magyarok nemzeti és kulturális identitása*

Az alábbiakban egy szociológiai felmérés első eredményeiről számolunk be. A fel­mérés 2000 májusában, egy esztendővel a NATO-bombázások után, a Milosević-i Jugoszlávia utolsó hónapjaiban készült.1 A vizsgálat tehát egy olyan korszak lenyo­matát őrzi, amely azóta már véget ért. Hogy valóban lezárult-e teljesen, s hogy a 2000 őszén bekövetkezett politikai fordulat milyen mértékben változtatta meg a magyar kisebbség helyzetét és lelkiállapotát, arra az elkövetkező felmérések tudnak majd válaszolni, ha tapasztalataikat egybevetik a mi 2000 tavaszán készült látlele­tünkkel, illetve korábbi más vizsgálatokkal.

A személyes kérdezés módszerével, a kérdezettek lakásán készült kérdőíves adat­felvétel 21 (kisebb és nagyobb, különböző tájegységekhez tartozó) településre2 s azokon belül 562 felnőtt (18 éven felüli) magyar nemzetiségű személyre terjedt ki. A kvótás módszerrel kiválasztott mintasokaság, a település nagyságrendje, nem, életkor és iskolai végzettség szerint közelítő pontossággal reprezentálta a vajdasági magyarságot (illetve annak az 1991 -és népszámláláskor mért, de azóta többféle vál­tozáson átment összetételét).3 A kérdőív és a kérdezés nyelve magyar volt.

A felmérést Tomka Miklós vallásszociológussal közösen végeztük. Az alábbi be­számoló az általam vizsgált témakörökre: a nemzeti és a kulturális identitás különböző szegmentumaira terjed ki. (Hasonló reprezentatív vizsgálatra, ugyancsak Tomka Miklóssal közös vállalkozásként, 1998-ban és 1999-ben Erdély, Kárpátalja és Felvidék magyar nemzetisége körében is sor került.4 Sőt 2000 végén - hasonló témakörökben - a Kerkai Jenő Egyházszociológiai Intézet szervezésében Magyar­országon is végeztünk reprezentatív adatfelvételt.) S ha hozzávesszük mindehhez, hogy a most szerepeltetett kérdések zömét már a kilencvenes évek első felében és derekán is feltettük nyolc közép-európai ország közel 2800 magyar nemzetiségű polgárának,5 kirajzolódik annak lehetősége, hogy 2000-ben a Vajdaságban nyert adatainkat alkalomadtán időben és térben „meghosszabbítsák", és összevessük más országokból származó és korábbi vajdasági adatokkal.

Meg kell jegyeznünk, hogy a vizsgált térségben élő magyar kisebbség sanyarú demográfiai, gazdasági, kulturális helyzetéről, az 1920-as évek óta folyamatosan ér­vényesülő beolvasztási törekvések, a kilencvenes években dúló délszláv testvérhá­borúk és a diktatórikus belpolitikai viszonyok hatásáról a vajdasági kutatóműhe­lyekben készült tanulmánykötetek is tudósítanak, nagy hitelességgel.6 A vajdasági tanulmányok sokoldalú képet rajzolnak egy drámai méretekben fogyatkozó, lehető­ségeiben erősen korlátozott, sőt fenyegetett népcsoportról. A vajdasági magyarok létszáma a II. világháború utáni évtizedekben - még az 1971-és népszámláláskor is -420 és 440 ezer között mozgott. Az 1991-és népszámlálás során csak alig 340 ezer magyart találtak. A kilencvenes években a fogyás üteme felgyorsult, részint a 40 ezer főre becsült háborús menekülthullám, részint az elöregedés és a természe­tes fogyás megállíthatatlannak tűnő és gyorsuló tendenciája miatt. Becslések szerint a 2001-és népszámlálás már csak mintegy 270-280 ezer magyart fog találni a Vajdaságban.7

A nemzeti hovatartozás tudata

Amikor arról tudakozódtunk, hogy a kérdezettek - kisebbségi létük oly sok hányat­tatása és megpróbáltatása után - számon tartják-e magukat egy (vagy több) nemzet tagjaként, mindössze 2,5%-nyian válaszoltak nem-mel. A kérdezettek 10%-a szá­molt be kettős (többnyire magyar-szerb) identitásról, 87,5% pedig kifejezetten ma­gyarként identifikálta magát. Ezek az arányszámok nem tűnnek vajdasági speciali­tásnak: a szlovákiai és a kárpátaljai magyarok körében egészen hasonló arányokat találtunk, sőt a magyarországi felnőtt népességben (a nemzeti kötődést egyáltalán nem vállalók magas - egytizedes - aránya miatt) az önmagukat egyértelműen magyarnak tartók aránya valamivel kevesebb, 85%-os volt. A magyar nemzettudat Kárpát-medence-szerte Erdélyben tűnik a legerősebbnek: ott 1998-as felmérésünk hasonló kérdésére 95%-nyi válaszadó határozta meg magát kifejezetten - tehát a kettős kötődésűeket nem számítva - magyarként.

A vajdasági nemzetiség-vállalási adatok tehát igazodnak a közép-európai ma­gyarság körében szokásos magatartásnormához. Annak ellenére történik ez, hogy a vajdasági magyarok között volt a legmagasabb (mintegy kétharmados) azoknak az aránya, akik úgy vélik, hogy (néha vagy gyakrabban) hátrányt szenvedtek nemzeti hovatartozásuk miatt. (A többi országban ezek aránya 50 és 60% között mozgott.)

Azoknak, akik (egyes vagy többes kötődés formájában) vállalták a magyar nem­zetiséghez való tartozásukat, feltettük szokásos kérdésünket: „Mit jelent az Ön szá­mára magyarnak lenni? " A nyitott kérdésre adott spontán válaszokat egyrészt iden­titás-kategóriákat képezve (Id. 1. sz. táblázat), másrészt tartalomelemzéses módszer­rel (a jellegzetes szöveg-elemeket elkülönítve) dolgoztuk fel. Az l. sz. táblázat szerint a vajdasági magyar identitás domináns elemét a kulturális (nyelvi, történel­mi, a hagyományokon, magyar iskolázáson stb. alapuló) hovatartozás-tudat adja. A nemzeti önmeghatározásban jelentős súlyt kapnak & pozitív érzelmek is, valamint a nemzeti hovatartozás vállalásának, megőrzésének etikai gesztusa. Ez a három elem bizonyult a közép-európai országok magyarságának egyéb régióiban is a nemzettudat három alappillérének, csak egymáshoz viszonyított arányuk változik: Erdély (és Kárpátalja) a nem mindig könnyű kisebbségi sors és identitás vállalásá­ra helyezi a fő súlyt, a szlovákiai magyarságot a három elem viszonylagos egyensú­lya jellemzi; a vajdasági magyarok identitásbeli specialitásának a kulturális javak preferálása tűnik. Az anyaország „identitástérképe" a legsajátosabb: az érzelmi ele­mekjelentős túlsúlya mellett a „természetes dolog" és a „valahová (országhoz, nem­zethez stb.) való tartozás" kategóriák kapnak minden más régiónál nagyobb említés­számot. Vagyis Magyarországon a nemzeti identitás kérdése más hangsúlyokat kap, mint a kisebbségben élő magyarság közegében: természetes adottságként, az or­szághoz és annak társadalmához való tartozás magától értetődésével élik meg sokan közösségi identitásukat, és - sajátos módon - meglehetősen erős (de nem okvetle­nül tartalmas8) emocionalitással. Ez utóbbi tény azért nevezhető sajátosnak, mert a Vajdaságban (és minden más határon túli régióban) az utóbbi években csökkent az identitás érzelmi telítettsége. A Vajdaságról elmondható még, hogy 1992/93-as fel­mérésünk által tapasztaltakhoz képest9 (és ez nemcsak a föntebb említett identitás­kategóriák, hanem a most nem részletezett tartalomelemzéses identitáselemek te­kintetében is igaz) a kevésbé tudatos, kevésbé reflektált (közömbös, puszta eviden­ciában gondolkodó) és az érzelmi hozzáállású identitástípusok jelentősége csökkent, a tudatosabb, a kultúrjavakhoz (főleg az anyanyelvhez) kötődő, az identi­tást vállaló és tevőlegesen megélő típusok súlya pedig növekedett. Vagyis a Vajda­ságban is - minden megpróbáltatás és háborús fenyegetés ellenére (vagy talán – részben – annak eredményeképpen?) valamelyest növekedett és erősebbé vált a kultúrnemzeti összetartozástudat.

1. sz. táblázat

„Mit jelent az Ön számára magyarnak lenni? " Identitás-kategóriák százalékos megoszlása a vajdasági magyarok körében (2000.. május)

A vallásosság - korábbi tapasztalatainkkal megegyezően - Vajdaságban is az identitás szerves része. A vajdasági magyarok felekezeti megoszlásáról az 1991-es jugoszláv népszámlálás adatai tudósítanak. Eszerint túlnyomó többségük (88%-uk) katolikus, 6%-uk protestáns.10 A felmérésünk során megkérdezett személyek köré­ben a (római) katolikusok aránya ugyancsak 88%-os volt, de ehhez járult még azok­nak az egytizednyi aránya, akik nem voltak egyik egyháznak vagy felekezetnek sem tagjai (Magyarországon ez a kategória lényegesen népesebb: mintegy 40%-ot tesz ki).

A valláshoz való kötődés valamilyen (aktívabb vagy mérsékelt) formáját együttesen a vajdasági minta 72%-a (Magyarországon 50%-a) vállalta, és ez a határon túli ma­gyarok egyéb csoportjaihoz viszonyítva is nagyon jó eredmény: csak Kárpátalja (83%) múlja felül.11 A vajdasági magyar népcsoport is igazolni látszik a tételt, hogy a kisebbségi lét általában kedvez az egyházakhoz és a valláshoz való kötődés inten­zitásának, mert a kisebbségi helyzet identifikációs szükséglete megnő, és a vallá­sosság (és az egyház) - ezt vajdasági vizsgálatunk ismételten is megtapasztalta -a nemzeti identitást erősítő tényezők egyike.

Meglehetősen erősek az egyes - a kérdőívben felsorolt - nemzeti szimbólumok­hoz való kötődések is. Ezek közül a válaszadók különösen a magyar himnuszt tar­tották a magyarsághoz tartozás szempontjából fontosnak: az 1-től („nem fontos") 5-ig („nagyon fontos") terjedő skálán 4,21 pontot ért el. A 2. és 3. helyezést (gya­korlatilag holtversenyben) a Szent Korona (4,08) és a piros-fehér-zöld zászló (4,06) kapta. Viszonylag magas átlagpontszámot kapott Petőfi Sándor Nemzeti dal-a. (3,89) és a magyar címer (3,77) is, valamint a regionális jelentőséggel is bíró, a nándorfe­hérvári győzelemre emlékeztető déli harangszó (3,53). A többi vajdasági vonatko­zású történelmi emlékhelynek (a zentai csata emlékművének és az aracsi templom­romnak) csak mérsékelt szimbolikus erőt (3,00 és 2,91) tulajdonítottak a válasz­adók, hasonlóképpen a kokárda is a kevésbé fontos (2,99) nemzeti szimbólumok közé sorolódott.

A határon túli magyarság körében - bármely közép-európai országban is élnek -egyetemlegesen a Himnusz, a nemzeti trikolor és Szent Korona bizonyult a három legfontosabb nemzeti szimbólumnak, a regionális eredetű szimbólumok ehhez ké­pest alárendelt jelentőségűek, vagyis a már említett össznemzeti identitástudat e té­ren erősebbnek tűnik a regionális tudatnál.

De ez az állítás csak a kulturális szimbólumokra igaz. Ugyanis amikor a haza fo­galmát, a tájegységi hovatartozás kérdését vizsgáltuk, előre megadtunk bizonyos földrajzi kategóriákat, és mindegyiknél jelölni kellett - szintén l -tői („egyáltalán nem") 5-ig („teljes mértékben") - az odatartozás érzésének mértékét. Ebben a ver­senyben a szűkebb „szülőföld” és a „Vajdaság” magasan vezet (4,64; 4,70), és bár „Jugoszlávia” lényegesen kevesebb pontot kapott (3,41), jelentősen megelőzi Ma­gyarországot (2,47). Vagyis a táji-földrajzi kötődés terén a lokális (regionális) mi-tudat nagyon erős, mondhatni, a haza-fogalmat is helyettesíti. A korábban fontos­nak talált kultúrnemzeti összetartozás-tudat egyáltalán nem jelent egyúttal különösebb vonzalmat az anyaország iránt. Sőt: Magyarország a legalacsonyabb pontszámot kapta! Még a „közép-kelet-európai” térség is, amellyel a határon túli (nemcsak a vajdasági) magyarok láthatólag nem nagyon tudnak mit kezdeni, maga­sabb pontszámot ért el (2,64). „Európa” (így tagolatlanul) a maga nimbuszával és presztízsével még a NATO-bombázások után is jó közepes vonzerőt (3,16) gyako­rolt a vajdasági magyarokra.

Nemzeti önkép, múlt- és jövőkép

Három kérdést tettünk fel az egyes nemzeti közösségek esetlegesen létező jellegze­tes tulajdonságait illetően. Elsősorban a vajdasági magyarok jellemző tulajdonsága­ira kérdeztünk rá. A válaszhiány és a „nem tudom" válaszok együttes aránya meg­lehetősen magas: 15%-os volt, és további 22% pedig úgy gondolta, hogy nincsenek ilyen tulajdonságok. A fennmaradó mintegy kétharmadnyi válaszadó viszont meg­nevezett (spontán módon) bizonyos tulajdonságokat, amelyek között a szorgalmas (dolgos, munkaszerető) vezetett 139 említéssel, ezután az alkalmazkodó (türelmes) következett (38), majd a kitartó (29), széthúzó (26), félénk (20) és barátságos (18) következett. Ha összesítjük az egy válaszadó által megnevezett (esetleg többféle) tu­lajdonságot, az összes kérdezett 40%-a nevezett meg kizárólag pozitív tulajdonsá­got, 15%-a vegyesen pozitívat és negatívat, és 8% csupa rosszat. Ez utóbbi kategó­ria a kilencvenes évek első felében mért helyzethez képest gyengülni látszik, míg a nem válaszolók és a jellegzetes tulajdonságok nemlétére voksolók aránya a kilenc­venes években erőteljesen megnövekedett. Vagyis úgy tűnik, hogy a nemzeti önkép a Vajdaságban az utóbbi években egyrészt elbizonytalanodott, másrészt viszont mintha (önvédelemből?) pozitívabbá vált volna. Továbbá (a vezető konkrét tulaj­donságokból kikövetkeztethetően), feltehetőleg a körülmények nyomására, a koráb­binál alkalmazkodóbbnak, szerényebbnek, sőt megfélemlítettebbnek látszik.12

Külön kérdésben tértünk ki a magyarországi magyarok jellemzésére. Bár a kér­dés elől nagyon sokan kitértek (minden negyedik kérdezett), és további 26% vélte úgy, hogy nincsenek jellemző tulajdonságaik, a kérdezettek véleményt nyilvánító csonka felerésze túlnyomóan sötét képet őriz az anyaország polgárairól: a csupa jó tulajdonságot megnevezők elenyésző 6%-ával szemben a kizárólag negatív tulaj­donságot említők 33%-ot képviselnek. A megnevezett konkrét tulajdonságok a vaj­dasági magyarok jelentős részének sértettségéről, megbántottságáról vallanak: sze­rintük a magyarországiak nem szeretik (lenézik) a vajdaságiakat (29), beképzeltek (27), irigyek (25), széthúzóak (18), önzők (16), anyagiasak (13), maguknakvalók (12) stb. Ezek mögött a jelzők mögött (mégha közöttük, alacsonyabb említésszám­mal, pozitív tartalmúak is előfordulnak) konkrét és jobbára negatív tapasztalatok állhatnak.

Ha visszaidézzük a földrajzi-táji kötődés adatai közül Magyarország rendkívül kedvezőtlen helyzetét, elmondhatjuk, hogy a Vajdaságban - a határon túli térségek között nem egyedülállóan - az anyaországról és annak lakosságáról meglehetősen negatív kép alakult ki. Annak ellenére történt ez, hogy Magyarország befogadta és sokféle módon segítette a délszláv háborúk menekültjeit és egyéb kárvallottjait (köztük a vajdasági magyarokat is), és annak ellenére, hogy a magyarországi nem­zetpolitika az utóbbi években egyre kifejezettebb szolidaritást vállal a környező or­szágok magyarságával. Valószínűleg ennek a negatív országimázsnak a gyökerei - amelyeket érdemes lenne külön is megvizsgálni -, a hétköznapi érintkezések vi­lágába vezetnek, ahol a jelek szerint a meglehetősen eltérő értékrendek, gondolkodásmódok és anyagi lehetőségek konfliktusai nem tették lehetővé a határon túli ma­gyarok számára, hogy megszabaduljanak a kisebbségi sors stigmáitól.

A konfrontációnak mindenesetre elég intenzívnek kell lennie, mert az anyaorszá­giak képe alig pozitívabb, mint a többségi népé, az állami nyomásgyakorlás eszközeivel rendelkező és a közelmúlt délszláv háborúit kirobbantó szerbeké. Az ő (vélt vagy valódi) jellegzetes tulajdonságaikról sokkal többen nyilatkoztak, mint a magyarországi lakosságéról, és az összes kérdezett 41%-a említett velük kapcsolatban kizárólag negatív tulajdonságot. (Elsősorban azt, hogy a szerbek erőszakosak és agresszívak, hogy „túlzásba viszik" a hazafiságot, nacionalisták, gőgösek, és lenézik a többi nemzetet, stb.)

A nemzeti önképhez hasonlóan egy adott nemzetiségi csoport jövőképe is az identitástudat szerves részét képezi. A vajdasági magyarok - a bombacsapások után és még a Milosevic-i rendszer bukása előtt - saját jövőjüket meglehetősen borúlátóan ítélték meg: 60% nyilatkozott (erős vagy mérsékelt) pesszimizmusról, míg az optimisták aránya csak 35%-ot tett ki. (Ezekkel az adatokkal a vajdaságiak a Kár­pát-medence magyar népcsoportjai közül a legpesszimistábbnak bizonyultak.) Egé­szen más eredményt kaptunk, amikor az „egész magyarság" jövőbéli esélyeit tudakoltuk: itt a borúlátók összesített aránya csak 27%-os volt, a derűlátóké viszont kétharmados. (Magyarországon, ugyanarra a kérdésre válaszolva, mintegy 20%-kal kevesebb optimistával találkoztunk.) Ez azt jelenti, hogy a vajdasági magyarok nem „alkatilag" pesszimisták, hanem csak saját helyzetüket és várható sorsukat ítélték meg - legalábbis 2000 májusában - borúlátóan.

Nemcsak a jövőről, hanem a múltról alkotott kép is érdekelt minket, és ezért több kérdéssel szondáztuk meg a kérdezettek történelmi tudatát. Azt igyekeztük kideríteni, hogy kik, illetve melyek azok a mértékadó történelmi személyiségek és események, amelyeket kifejezetten nagyra értékelnek, illetve amelyeket elutasítanak, el­lenszenvesnek tartanak. (A személyek és események - akiket és amelyeket a kérdezettek spontán módon nevezhettek meg, a magyar és a nem magyar történe­lemhez egyaránt tartozhattak.)

A pozitív történelmi személyek listájának élmezőnyében (Ld. 2. sz. táblázat) a ma­gyar történelem azon szereplőit találjuk, akik kiépítettek és megvédelmeztek egy biztonságos, erős, európai jelentőséggel bíró Magyarországot (Szent István, Mátyás király), illetve akik a nemzeti szabadság és felemelkedés élharcosai voltak (Kossuth, Széchenyi, Petőfi, Rákóczi). Ezek a nevek a Kárpát-medence más magyarlakta ré­gióiban is fontosak, és - beleértve Magyarországot - a népszerűségi listák élvona­lában szerepelnek, még a sorrendjük is erősen hasonló. A vajdasági listának van azonban egy teljesen speciális, minden más régiótól eltérő vonása: az első helyen (akárcsak 1992/93-ban) Tito marsall áll, akit valószínűleg a zavaros jelen és a nosztalgikusán megszépített múlt kontrasztja állított így előtérbe. A másik speciali­tást Hunyadi János, a nándorfehérvári győző szereplése jelenti listánk középmező­nyében, ami azt jelzi, hogy a történelmi tudatnak - az össznemzeti jelleg mellett -vannak regionális vonásai is.

A 2. sz. táblázat többi listája is megőrizte más országok magyarságához és ugyanakkor a kilencvenes évek első feléhez való hasonlóságát. Változatlanul az 1848/49-es forradalom és szabadságharc jelenti a magyar történelem legfontosabb vonatkoztatási pontját, amelyet 1956 (a honfoglalással együtt) jelentős különbség­gel követ. Az adott régiót érintő pozitív események köre a győztes zentai csata emlékével bővült. Ugyancsak változatlan a Hitler-Sztálin-sorrend is a negatív szemé­lyiségek névsorának élén. Vagyis az utóbbi évtizedek minden „balról" jövő pofonja ellenére a két XX. századi totális rendszer erkölcsi megítélése korántsem kiegyen­súlyozott. Némi változást jelent a negatív történelmi események jegyzékén (amelyet egyébként Trianon említése vezetett), hogy a Tito partizánjai által elkövetett 1944. őszi vérengzések (amelyeknek legalább 20 ezer magyar polgári lakos esett áldoza­tul) - ellentétben az 1992/93-as listával13 - 2000-ben konkrétan nem szerepelnek. (Mint ahogy nem szerepelnek - szintén 1992/93-mal ellentétben - a magyar hadse­reg által elkövetett 1942-es újvidéki kivégzések sem.) Ezek a sötét emlékek - felte­hetően a közelmúlt háborúiban való fenyegető aktualizálódásuk miatt - az olyan ál­talános megfogalmazások mögé rejtőzhettek el, mint pl. a „nemzetiségek üldözése". Milosevic megítélésében azonban már korántsem olyan tartózkodóak a kérdezettek: a negatív történelmi személyiségek névsorában az „előkelő" 3. helyen áll a kérde­zés idején még aktív államelnök.

2. sz. táblázat

Pozitív, illetve negatív történelmi személyiségek és események említése a vajdasági magyarok körében (2000. május)

Kulturális identitás

Felmérési tapasztalataink szerint a kisebbségben élő magyarok számára az identitás legfontosabb kulturális eleme az anyanyelvhez való ragaszkodás. Ez indokolttá te­szi, hogy külön foglalkozzunk az anyanyelv használatának szociológiai jelenségei­vel. A kérdezettek 95%-a vallotta egyértelműen azt, hogy magyar az anyanyelve. A fennmaradó hányadból 4% vegyes (jórészt magyar-szerb, 1% pedig szerb-hor­vát) anyanyelvről tett - magyarul - tanúságot. A megkérdezettek 55%-ának, a házas interjúalanyok 87%-ának volt a házastársa is magyar anyanyelvű, vagyis felméré­sünk a nyelvi vegyes házasságok arányát mintegy 13%-osnak találta, hasonlóan a kárpátaljai és a szlovákiai magyarokhoz. (Erdélyben ez az arány némileg alacso­nyabbnak mutatkozott.)

Rendkívül fontos kérdés, hogy a kisebbségben élő polgárok milyen nyelven vég­zik (végezhetik) iskolai tanulmányaikat. Végig (minden iskolatípus minden osztá­lyában) magyar nyelven tanult a vajdasági kérdezettek 62%-a.14   Vegyes tannyelv (vagyis egyes iskolatípusokban vagy egyes osztályokban magyar, másokban pedig szerb tannyelv) jellemezte a minta 35%-át, míg a végig többségi nyelvű iskolát lá­togatók aránya csak 2%-os volt. Vajdasági interjúalanyaink között az iskolai anya­nyelvhasználat valamelyest nagyobb szerepet kapott, mint Közép-Európa más or­szágainak magyar nemzetiségei körében, főleg Kárpátalja (a végig magyar nyelven tanulók 50 és a végig nem magyar nyelven tanulók 16%-os arányával) maradt el az anyanyelvi iskolázás terén. (Meg kell jegyeznünk, hogy ezek az adatok a múltbéli állapotokat tükrözik, ugyanis a kérdezettek felnőtt korban vallottak ifjúkori iskolá­zottságukról.)

A tannyelv megválasztása természetesen erősen függ attól, hogy a kérdezett med­dig jutott el az iskolázás lépcsőfokain. Az a tendencia érvényesült, hogy minél több osztályt végzett valaki, annál kisebb esélye volt arra, hogy ezeket végig anyanyel­vén járja ki: az alapiskolát (vagy még azt sem) végzetteknek 80%-a járt kizárólag magyar iskolába, a szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkezőknek kétharmada, a kö­zépiskolai végzettségűeknek már fele, a felsőfokú végzettségűeknek pedig csak egy­harmada. A többiek - részben vagy egészben - a többségi nép nyelvén szerezték meg a foglalkozásukhoz szükséges iskolai végzettséget, szakképzettséget. Vagyis a jelek szerint az anyanyelv - széles körben - csak az alacsonyabb társadalmi státus­nak megfelelő iskolázottsági szint eléréséhez tud segítséget nyújtani. Ez a tendencia sem vajdasági specialitás, hanem a közép-európai kisebbségi sors sajnálatos velejá­rója. (Ugyanis ezt tapasztaltuk az erdélyi, kárpátaljai és a szlovákiai magyarok kö­rében is.)

A hétköznapi élet öt helyszínének nyelvhasználati arányait is megvizsgáltuk. Az anyanyelvdomináns nyelvhasználat esélyeit illetően (ahogy a 3. sz. táblázat adatai bizonyítják) a helyszínek jelentősen különböznek egymástól. A család áll az élen, valamint a baráti kör: a domináns anyanyelvhasználat mindkettőben erős többséget képvisel. (Ez nemcsak a Vajdaságban, hanem más országok népcsoportjai körében is így van.) Majd a munkahely, a kereskedelmi helyszínek (üzlet, piac) s végül – mindössze egytizedes aránnyal – a hatósági (hivatali) színterek következnek. Eze­ken a helyeken a kisebbségi polgár – az intim szférából az állampolgári nyilvános­ság köreibe lépve – anyanyelvén már kevéssé, a hatóságok előtt pedig nagyon kis mértékben boldogul.

3. sz. táblázat

Kizárólag vagy túlnyomórészt magyarul kommunikáló vajdasági magyarok aránya (2000. május)

A hétköznapi élet öt helyszínének nyelvválasztási adatai alapján összesített mu­tatót képeztünk, amely az élethelyzetek viszonylagos teljességére nézve fejezi ki az anyanyelv esélyeit. Eszerint a vajdasági magyarok széles körben (mind az öt szín­téren) érvényesülő anyanyelvi dominanciája a megkérdezettek kevesebb mint egy­tizedére (8%) jellemző, s ehhez járul a szűkebb körben (3-4 helyszínen) tapasztal­ható, szintén dominánsnak mondható anyanyelvhasználat (16%). Tehát a vajdasági magyarok mintegy egynegyede tudja hétköznapi életét (illetve annak nagyobbik ré­szét) többnyire anyanyelvén élni, és ez az arány érzékelhetően alacsonyabb a más (Magyarországot környező) országokban tapasztalt helyzetnél. A többiek a viszony­lag kiegyensúlyozott kétnyelvűség állapotában, illetve a többségi nyelv dominanciá­jának közegében élnek. Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy a vajdasági magyarok múltbéli anyanyelvhasználati (tannyelv!) lehetőségei közép-európai viszonylatban -átlag felettiek, jelenlegi lehetőségeik viszont átlag alatti szinten állnak.

Az álmodás, a számolás, az ima, a (ritkábban vagy gyakrabban) látogatott isten­tiszteletek nyelvé az esetek mintegy kilenctizedében túlnyomóan magyar. Ezek a nyelvhasználati alkalmak - a család verbális kommunikációjával együtt - a nyelv­használat olyan intim körét jelentik, amelynek anyanyelvűsége még akkor is fennma­rad, amikor az anyanyelv az élet egyéb területein már meglehetősen visszaszorult.

A felmérést megelőző év során elolvasott könyvek zöme magyar nyelvű volt: az olvasók 78%-ának éves olvasmányága túlnyomórészt (90% felett) anyanyelvű könyvekből állt. (Erdélyben és Kárpátalján erősen hasonló, Szlovákiában valame­lyest alacsonyabb – kétharmados – arányszámot tapasztaltunk.) Az olvasóknak mindössze egytizede olvasott több nem magyar, mint magyar nyelvű könyvet az el­múlt év során.

A periodikumok olvasásával kapcsolatban hasonló tendenciát tapasztaltunk, de csak a hetilapok bizonyultak erősen anyanyelvdomináns sajtóterméknek (olvasóik 77%-a szokott „inkább magyarul" hetilapot olvasni), a napilapok és a folyóiratok esetében az anyanyelvű olvasmányok fölénye szolidabb mértékűnek, 60% körülinek bizonyult.

Az olvasmányok jelentős mértékű anyanyelvűsége kapcsolatban állhat rendre visszatérő tapasztalatunkkal, mely szerint az olvasáskultúra az identitás manifesztá­lódásának és egyben megtartásának és erősítésének kitüntetett eszköze.

Ami a könyvolvasók arányát illeti, a vajdasági magyarok mintegy 60%-a olvasott el a felmérést megelőző évben legalább egy könyvet, annyit, mint a Felvidéken. Er­délyben és Kárpátalján ennél valamivel magasabb (65-70%-os), Magyarországon viszont a legfrissebb (2000. őszi) felmérési adatok szerint alacsonyabb (mintegy 50%-os) könyvolvasói arányszámokkal találkoztunk. A rendszeres (havi átlagban legalább egy könyvet) olvasók aránya 12%-os, kb. megegyezően Magyarországgal (Erdélyben valamelyest magasabb: 16-17%). Sajátos jelenségként, a modernizációs lejtön szellemileg lecsúszva, az egyes országok (magyar) társadalma nem felkarol­ja, hanem ballasztként inkább kioldja a könyvolvasás szokását. (Főleg ha az - mint felmérésünkben - elsősorban a könyvek végigolvasását jelenti.) Mindez a moderni­zációs folyamatok ellentmondásosságára, a velük esetenként társuló kulturális ér­tékveszteségek veszélyére figyelmeztetnek. Természetesen az olvasás korántsem csak modernizációs kérdés: korábbi vizsgálat-sorozatunk során egyértelműen meg­győződhettünk egy többségi-kisebbségi (szórvány) lejtő létezéséről is, vagyis hogy a kisebbségi helyzet (határon túli) megjelenése, illetve fokozódása általában az ol­vasáskultúra mutatóinak minőségi javulásával járt együtt. A többségi-kisebbségi helyzet korábban csak az olvasmányok összetételének alakulására és az olvasói íz­lés minőségére gyakorolt hatást, legújabban – legalábbis a „többségi" Magyarország és a határon túli kisebbségi magyarok viszonylatában - már az olvasás mennyiségé­re is.

Ami az olvasás minőségi mutatóit illeti: az aktuális olvasmányok (a kérdezettek által éppen olvasott vagy a felmérést megelőzően legutóbb olvasott könyvekről van szó) között két Jókai-regény: Az aranyember és A kőszívű ember fiai, valamint a Biblia és Gárdonyi Egri csillagok-ja fordul elő a leggyakrabban. A nemzeti klasszi­kusok iránti erős érdeklődés jól kivehető a 4. táblázat aktuális (a legutóbbi olvasmá­nyok legnépszerűbb szerzőit feltüntető) névsorából is: a felsorolt írók túlnyomórészt (Jókaitól Móricz Zsigmondon és a „helyi illetőségű" Kosztolányin keresztül Né­meth Lászlóig) a XIX. és XX. századi magyar irodalom (és nyomokban a világiro­dalom) jó nevű alkotói. Mellettük szerényebb mértékben - az amerikai bestseller­irodalom régebbi és új képviselői (D. Steel, S. King, M. Mitchell, R. Cook) is jelen vannak. Ha a 4. sz. táblázat listáját összevetjük más környező országok magyarsá­gának olvasmányaival (amennyire a ,jéghegy csúcsát" képező sikerlisták a reális összevetést lehetővé teszik) elmondható, hogy irodalmi értékekhez és a kulturális hagyományokhoz való vonzalmával a vajdasági írónévsor leginkább az erdélyihez hasonlít, és leginkább a magyarországitól tér el.15(Az anyaországban épp azok a bestseller-szerzők játsszák a főszerepet, akik a vajdasági névsorban a „futottak még" kategóriába kerültek.) Felvidék és Kárpátalja magyar olvasói a két pólus kö­zött helyezkednek el: a Vajdasághoz képest kevesebb klasszikus és több (amerikai és magyar) lektűr-bestseller szerzőt olvasnak.

4. sz. táblázat

Vajdasági magyar könyvolvasók legutóbbi olvasmányainak legnépszerűbb szerzői (2000. május)

Ha az aktuális olvasmányanyag egészét, vagyis az olvasmányszerkezetet vesszük górcső alá, a fenti tendencia egzaktabb alapokat nyer, ahogy azt - Vajdaság-Ma­gyarország viszonylatban - az 5. sz. táblázat is szemléletesen igazolja. Az eltérések a (főleg a XX. századi) klasszikusok, valamint a szórakoztató irodalom olvasottsá­ga terén mellbevágóak: az előbbi kategóriában Vajdaság, az utóbbiban Magyaror­szág lóhosszal vezet. Ugyanakkor az anyaország az ismeretközlő olvasmányok te­rén is érzékelhető fölényben van.

Az olvasmányszerkezetnek az írók nemzetiség szerinti megoszlásában a magyar szerzők terén Vajdaság vezet Magyarország előtt (54%-A2%), az (észak-)amerikai szerzők vonatkozásában pedig az anyaország Vajdaság előtt helyezkedik el (30%-18%). Vagyis a Vajdaságban sokkal jobban ragaszkodnak a magyar szerzők­höz, és (egyelőre) sokkal inkább ellenállnak az amerikanizálódási tendenciának, mint az anyaországban.

Újból és újból igazolódik tehát a már a kilencvenes évek első felében is észlelt tendencia: a kisebbségi sors kihívásai - identitást erősítő célzattal16  -felértékelik és vonzóbbá teszik a nemzeti kultúrát, különösen annak közérthetőbb, hagyományos vonulatait. Ez a jelenség Erdélyben és a Vajdaságban rajzolódik ki legszemlélete­sebben.

Ami pedig az emlékezetes olvasmányokat és legkedveltebb (de nem okvetlenül je­lenleg is olvasott) írókat illeti, a listák még inkább hagyományőrzők. (Ezek a jegy­zékek még Magyarországon is meglehetősen sok klasszikus nevet és címet tartal­maznak.) Közép-Európa minden magyar népcsoportjában a száz éves Egri csillagok a legemlékezetesebb olvasmány (az anyaországban is) - ez alól természetesen a Vaj­daság sem kivétel. Második és harmadik helyen szinte mindenütt ugyanaz a két Jó­kai-regény áll: Az aranyember és A kőszívű ember fiai. A kedvenc írók névsorának élmezőnye a Vajdaságban szinte olyan, mint egy nemzeti pantheon: Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móricz, Rejtő, Petőfi, Arany, Kosztolányi stb. (Ez nem okozhat nagy meg­lepetést, mivel a kurrens olvasmányok szerzőlistája is majdnem ennyire veretes volt.) Mindez csak megerősíti a kisebbségi s azon belül külön a vajdasági magyar sors hagyományos értékek iránti nagyobb affinitását hangsúlyozó fenti megállapítá­sunkat.

5. sz. táblázat

A legutóbbi olvasmányok összetétele a müvek stílusa-jellege szerint a Vajdaságban és Magyarországon (2000. május, illetve október)

Összegzésül: a jugoszláviai Vajdaság erősen fogyatkozó magyar lakosságában 2000 májusában, a Milosevic-i rendszer bukása előtt egyaránt megfigyelhetők a bo­rúlátás és a megfélemlítettség, valamint a helytállás, az identitáshoz és az identitást erősítő kulturális elemekhez (anyanyelv, vallás, anyanyelvi olvasáskultúra stb.) való ragaszkodás fokozott jelei. A vajdasági magyarok - speciális megpróbáltatásaik el­lenére - sok hasonló vonást mutatnak a közép-európai térség többi magyar népcso­portjához. Lelkiállapotuk egyes változási tendenciái is általános jegyeket hordoz­nak: az identitás emocionális tartalmának csökkenése és egyben tudatosabbá válása; az önkép „feljavítása"; az országos méretű „haza-fogalom" helyett a lokális és re­gionális kötődések erősítése; a történelmi vonatkozási pontok hasonló értékrend alapján történő kijelölése stb. Másrészt viszont - sajátos jegyként - megjelenik a diszkrimináció fokozott érzékelése, a hétköznapi anyanyelvhasználat viszonylagos korlátozottsága, a jól érzékelhető alkalmazkodási készség, valamint a félelem is. A vajdasági magyarok, ha a saját jövőjükre nézvést nem is, de a közép-európai ma­gyarság esélyeit illetően erősen bizakodóak. Kétség és remény, menekülés és regio­nális kötődés, félelem és megerősített identitás - mindez együtt jellemzi a vajdasá­gi magyarság közelmúltbéli tudati állapotát.

 -------------------------------

A tanulmány alapját képező kutatást az MTA Kisebbségkutató Műhelye, az Oktatási Minisztérium (a magyar-holland együttműködési program keretében), és az Országos Kiemelésű Társadalomtudományi Kutatások Közalapítvány (OKTK) Vlll/b. programja támogatta.

* A tanulmány alapját képező kutatást az MTA Kisebbségkutató Műhelye, az Oktatási Minisztérium (a magyar-holland együttműködési program keretében), és az Országos Kiemelésű Társadalomtudományi Kutatások Közalapítvány (OKTK) Vlll/b. programja támogatta.

1 A kérdőíves adatfelvétel megszervezése és lebonyolítása a budapesti KÓD Kft, és - Gábrityné dr. Mol­nár Irén vezetésével - a szabadkai Magyarságkutató Tudományos Társaság (MTT) közvéleménykutató cso­portjának munkája volt. Köszönet mindannyiuknak!

2 Ada (Ada), Bácsföldvár (Backo Gradiáte), Csóka (Coka), Felsömuzslya (Muzlja), Gombos (Bogojevo), Horgos (Horgos). Kelebia (Kelebija), Kishegyes (Mali Idjos), Magyarkanizsa (Kanjiza), Óbecse (Becej), Palics (Palié), Péterréve (Backo Petrovo Selo), Szabadka (Subotica), Székelykeve (Skorenovac), Temerin (Temerin), Tiszaszentmiklós (Ostojiéevo), Topolya (Backa Topola), Torontáloroszi (Rusko Selo), Törökbecse (Növi Becej), Újvidék (Növi Sad), Zenta (Senta).

3 Az utóbbi évtizedben a Vajdaságból távozónak főleg a fiatalabb és képzettebb rétegekből kerültek ki. Mintánkról elmondható, hogy valamelyest az 1991-és helyzethez képest is túlreprezentálja a diplomásokat, viszont - ezt némileg ellensúlyozva - valamelyest alulreprezentálta az érettségizetteket, de az alacsonyabb (általános iskolai vagy ennél is alacsonyabb) végzettségűeket is. Mintánk a 30 éven aluli és a 60 év feletti korcsoportokat - nem jelentős mértékben - egyaránt túlreprezentálta a középkorúak rovására. Bár az elté­rések hatásukban bizonyos mértékig kiegyenlítik egymást, annyi bizton elmondható, hogy eredményeink - a valóságosnál feltehetőleg képzettebb minta folytán - valamelyest .jobbak" a mai vajdasági helyzetnél.

4 Gereben Ferenc - Tomka Miklós: Vallásosság és nemzettudat. Vizsgálódások Erdélyben. Bp. 2000. Kerkai Jenő Egyházszociológiai Intézet; Gereben F.: Nemzeti és kulturális identitás Kárpátalján. Pro Minoritáié 2000/tavasz; Gereben F.: A szlovákiai magyarok identitástudata és olvasáskultúrája. Új Forrás (megjelenés alatt).

5 A 8 ország: Szlovákia, Ukrajna, Románia, Jugoszlávia, (bizonyos részkérdésekben:) Horvátország, Szlovénia, Ausztria és Magyarország. Az adatok részletes bemutatását és elemzését ld.: Gereben F.: Identi­tás, kitlíúra, kisebbség. Felmérés a közép-európai magyar népesség körében. Bp. 1999. Osiris - MTA Ki­sebbségkutató Műhely.

6 Ld. pl.: Vajdasági útkereső. Szerk.: Gábrityné dr. Molnár Irén és Mirnics Zsuzsa. Szabadka, 1998. /MTT Könyvtár 2./; Göncz Lajos: A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Bp. - Újvidék, 1999. Osiris K. - Fórum K. - MTA Kisebbségkutató Műhely; Vajdasági marasztaló. Szerk.: Gábrityné dr. Mol­nár Irén és Mirnics Zsuzsa. Szabadka. 2000. /MTT Könyvtár 3./

7 Mirnics Károly: Demográfiai jellemzők, társadalmi mutatók, ín: Vajdasági marasztaló. I. m. 31. és 45. p.

8 Erről a kereszttáblák árulkodnak: az érzelemközpontú identitáskategória általában az alacsonyabb iskolai végzettséggel, alacsonyabb kulturális teljesítményszinttel stb. jár együtt.

9 Vö. Gereben F.: Identitás, kultúra, kisebbség. 1. m. 77. P. és függelék VIII. sz. táblázat

10 Gábrityné dr. Molnár Irén: Vallási életünk, ín: Vajdasági marasztaló. I. m. 164. p. alapján.

11 Tomka Miklós: Vallás és nemzeti tudat. Bp. 2000. (kézirat) 15. P.

12 Az összehasonlítás hatékonyságát rontja, hogy 1992/93-ban a magyarok tulajdonságaira kérdeztünk rá, és nem a vajdaságiakéra. Az összevetés csak akkor jogos, ha feltételezzük, hogy a határon túli magyarok a nemzeti önkép kialakítása közben már a kilencvenes évek első felében is saját közegük magyarságára gondoltak elsősorban.

13 Ld. Gereben F.: Identitás, kisebbség. I. m. 161. p.

14 Ez természetesen nem jelentette a többségi nyelv teljes mellőzését: egyrészt a szerb nyelv a magyar nyelvű iskolákban is végig külön tantárgy, amellett nem kevésszer előfordult (különösen középiskolában), hogy egyes tantárgyakat - úgymond magyar tanár hiányában - a magyar tannyelvű iskolában is többségi nyelven oktattak.

15 Vö.: Gereben F. - Tomka M.: Vallásosság és nemzettudat. 1. m. 95. .

16 Az identitástudat és az olvasáskultúra kapcsolatának részletes elemzésére másutt tettem kísérletet, lásd: Gereben F.: Identitás, kultúra, kisebbség. I. m. 213-219. p.