B. Szabó Péter:

Demokrácia és alkotmányosság

Az önrendelkezés lehetséges alternatívái

                                                    A mi feladatunk ezekben a rettenetes időkben a világgal szemben

                                                    az, hogy megtartsunk egy nemzetet a világnak

(gróf Teleki Pál)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! Köszönöm a Rendezők, mindenekelőtt Dr. Hódi Sándor barátom megivását, aminek következtében – hosszabb idő után – ismét találkozhatok délvidéki Barátaimmal. Örömmel jöttem most is, mint mindig erre a vidékre, mert érzem és tudom, hogy  összeköt bennünket egyfajta sorsközösség, amely a közös gondolkodásra és cselekvésre ösztönöz.

Visszapillantás:

Említettem, hogy hosszabb idő után találkozunk ismét. Ez sem véletlen.  Az itt jelenlévők egy része tanúsíthatja, hogy 1990-94 között több  közös erőfeszítést tettünk arra, hogy az elszakított magyarság helyzetének javítását – de mondhatjuk úgy is, hogy  megoldását a magyar politikai gondolkodás és cselekvés központjába állítsuk.

Történelmi  tény, hogy a mai MAÉRT előfutára az a  KENF (Közép-európai Magyar Népcsoport Fórum) volt amelynek a kezdetben alakuló ülései Zürichben és Bécsben kerültek megrendezésre, mert az akkori magyar politikai elit és hatalom ebben a kérdésben felkészületlen, járatlan és koncepciótlan volt. A KENF megalakulásának egyik legmeghatározóbb indítéka az első vajdasági autonómia-koncepció közzététele volt.

Felismertük, hogy az elszakított területek magyarságának a megmaradását csak az autonómia legnagyobb mérvű kiterjesztésével lehet hosszútávon biztosítani. Ebben a kérdésben a kezdettől egyetértett minden, a KENF-ben akkreditált politikai, vagy társadalmi szervezet. A feladat pedig az volt, hogyan lehet a mindenkori magyar kormányt és politikai elitet ennek a célnak szolgálatába állítani. A KENF hosszú tárgyalássorozatokat folytatott az első szabadon választott magyar kormány képviselőivel, melyeknek révén sikerült az autonómia koncepciót, mint magyar külpolitikai feladatot a felelősökkel megértetnünk. A folytatás Antall József miniszterelnök halálával és az 1994-es elveszített választásokkal évekre elakadt. Paradox módon, még ezt megelőzően pedig, az 1993-as esztendő folyamán a magyar külügy közreműködésével sikerült a legtöbb határon túli magyar szervezetben az autonómia-koncepciót képviselő politikusokat a  a peremre szorítani. Az 1993 őszén elfogadott KENF programban szerepelt t. k. az információs központok létrehozása (Budapesten, Brüsszelben, Genfben és New Yorkban), a politikai utánpótlást biztosító új magyar káderképzés,  stratégiai kutatóközpontok létesítése, azok tevékenységének koordinálása, nemzetközi kapcsolataik kiépítése, stb.

Az 94-es hatalomcsere következtében a KENF programját egyre inkább a Magyarok Világszövetségének segítségével sikerült a napirenden tartani. Mígnem 1997-ben a szoc-lib kormányban szerephez jutott Tabajdi Csaba közbenjárásával megszületett a MAÉRT – ma is érvényes modellje. A mindenkori kormányok által felvàllat és követett hivatalos magyar  kisebbségpolitikáról  2004-ben végleg lehullott az álarc és kiderül, amit sokan màr a kezdetek óta tudtunk: nevezetesen,  hogy a minden belpolitikai konszenzust nélkülöző,  nemzetpolitikai koncepció nélküli politikai hatalom alkalmatlan a magyar kérdés felvállalására és megoldására. A magyar társadalom és politikai elit lelkiismeretének felrázására egyetlen társadalmi szervezet vállalkozott, a Magyarok Világszövetsége. A 90-es években megrendezett Magyar Világtalálkozók majd később világkongresszusok mindegyike azzal az igénnyel fordult a magyar társadalomhoz, hogy ismerje fel az elszakított magyarság egyre súlyosbodó és kilátástalan helyzetét, vállaljon szolidaritást annak reintegràciós törekvéseivel. Ezzel szemben kaptunk december  5-ét és szeptember 26-àt.

A KENF  úttörő szerepe a magyar önrendelkezési törekvésekben

A rendszerváltás első pillanatától kísértett a magyar összefogás és együvé tartozás  igénye. A háromféle magyarság (hazai-elszakított-nyugati emigráns) párbeszéde és közös akarata nem álomkép volt,  hanem valósággá kezdett válni a KENF (Közép-európai Magyar Népcsoport Fórum) és a megújuló Magyarok Világszövetsége keretei közt. Nem a nyugati és még kevésbé az elszakított magyarságnak állott útjában az a program, amit a nemzetépítés kérdésében mindkét szervezetben megfogalmaztunk.

A mai MAÉRT a KENF-ből, mint a kárpát-medencei magyarság önrendelkezési törekvésének első (NGO szintű) érdekszervezetéből alakult meg. Ez történelmi tény! A sors különös iróniája, hogy a KENF-ben tömörült szervezetek màr 1993-ban megfogalmaztàk azokat az alaptéziseket, amelyek 12 év után is aktuálisak maradtak, mert a mindenkori magyar kormányok a mai napig sem tudtàk jobb alternatívakkal azokat helyettesíteni. Itt ma megállapíthatjuk és kimondhatjuk: a rendszerváltás kormányai (és  pàrtjai) történelmi mulasztást követtek el  a konszenzusra épülő nemzetpolitikai stratégia elodázásával, keményebben kifejezve: elszabotálásával.

A konszenzus hiányának köszönhető, hogy amit a polgári-jobboldali kormány megvalósítani óhajtott, azt a baldali-liberális kormányok lesöpörték az asztalról, s koncepciótlan kapkodással inkább  a semmit tették programjukká.  Politikájuk áldozata a 3 millió elszakított magyar lett. Nem véletlen, hogy a határon túli magyar érdekszervezetek több évig tartó türelme 2004-ben megtört és felfedték a bal-liberális kormány alkalmatlanságát a „magyar kérdés” megoldására. Ma, 2005 végén a magyar önrendelkezés kérdésében kb. ott tartunk, ahol 1993-ban. A tények tudatában nem tűnhet cinikusnak a kérdés: milyen konzekvenciákat vontak le a bukott politikusok  vagy politikai csoportokat a felfedett mulasztásaik miatt? 

Célmeghatározás

A mi feladatunk az, hogy megteremtsük a részekre szakadt magyarság közös nyelvét – melynek keretében a szavak mindenki számára ugyanazt jelentik, mentesen minden hátsó gondolattól, félreértéstől, sanda félremagyarázásoktól -,  melyen szót tudunk érteni egymással, hogy létrehozzunk egy kölcsönös  megbecsülésen  és segítőkészségen alapuló összedolgozást, elosztva a megoldandó feladatokat, szerepeket, melyek vállalásával kialakíthatunk egy konszenzusra épülő magyar bel- és külpolitikát, nemcsak napi problémákban, hanem térben és időben gondolkodva és tervezve – tegyük hozzá: cselekedve. Ennek a politikának két vektoros vetülete van: a magyar-magyar és a magyar-nem magyar kapcsolatrendszer. A kérdés: hogy ezt a feladatot kik vállajàk, és kikkel fogják megvalósítani? Vagy: kik alkalmasak egy ilyen nemzetpolitikai feladat felvállalására?

Nemzetállam vagy multikultúrális érdekközösség?

A kijelölt és az előttünk álló célok, feladatok megvalósítása kötelezőn teszik szükségessé ama kérdés felvetését és megválaszolását, nemzetállamban, vagy a folyamatban lévő globalizációs trendek által siettetett és fejlesztett multikulturális érdekközösségben gondolkodunk-e. Ha az előbbit óhajtjuk és követjük, óhatatlanul szembe kerülünk a másik alternatíva képviselőivel. Igaz,  ebben a kérdésben sem csak a fehér-fekete lehetősége között kell választanunk, jóllehet a felgyorsult világnak egyre kevesebb ideje lesz majd az alternatívák sokasága között válogatni,  a globalizációt hajtó erőknek pedig ez nem is célja.

Fogalmtisztázás:

Amikor multikulturális társadalomról beszélünk, nem szabad összekevernünk a többnemzetiségű és kevertnemzetiségű társadalmi szerkezetet. A többnemzetiségű állam többnyire föderalista államalakulat, ahol az egyes nemzetiségek geopolitikailag egymástól világosan elhatárolható közösségeket alkotnak. Ilyen többnemzetiségű ország Svájc is. A multikulturális államfogalom olyan társadalomra értelmezhető mint az USA, ahol egy zárt településen belül több nemzetiség, több kultúra keveredett össze. A modern kor nagyvárosainak közössége multikulturális. Az alkotó elemet meg nagyobb hányadban egyféle, mondjuk őslakós közösség alkotja, de a folyamatos bevándorlás, betelepítés és beszivárgás következtében egy bizonyos idő után a lakosság keveredése következtében egy kevert népesség képezi a többséget. Svájc esetében nem beszélhetünk multikultúrájú államról, mert az egyes államalkotó nemzetiségek (német, francia, olasz és rétoromán) egymástól földrajzilag és nyelvileg elhatárolható zárt közösségben él. Zürichben nincs olasz, vagy francia kultúra. Genfben, Lausanne-ban nincs német kulturális behatás. Genf multikulturàlis vàros, mert a lakosság 40 %-a  nem francia, hanem idegen, mintegy 60 nemzetiségből álló jövevény.

Régiók Európája

Magyarország és egyes szomszédai EU-ba történő csatlakozásával a megoldatlan magyar kérdés új dimenzióba került. A kérdés megoldásához eddig a bilaterális szerződések, vagy egy (ugyancsak elmulasztott) nemzetközi ellenőrzés alatt megtartandó Közép-Európa Konferencia nyújtottak alkalmat és lehetőséget. Az EU-ba került országok magukkal vitt megoldatlan problémáinak megoldására az EU-nak nincs koncepciója.  A nemzeti és a multikulturális államkarakter kialakulása körül az Európai Unión belül sincs egyetértés. Az egyetlen, sokat hangoztatott EU-s jövőkép a  régiók Európája  még nehezen körvonalazható, noha magyar szempontból ezt a geopolitikai elképzelést lehetne előtérbe helyezni, mert: Magyarország jelenlegi államalakulatában nem képez régiót. A Kárpát-medence természetes geopolitikai régiót kèpez(het)ne, ennek a régiónak azonban  - éppen a magyarság újbóli egymásra találása miatt – jelenleg még nincs elég támogatottsága sem a Kárpát-medencén belül, sem azon kívül. Próbálkoznak kisebb régiók kialakításával, tervek készülnek Brüsszelben nagyobb kelet-közép-európai régiók megteremtésére, de ami a mi szempontunkból a legtermészetesebb és legelőnyösebb megoldásnak tűnik ez tabu Brüsszelben, és jóllehet Budapesten is.

 A reintegráció három lépcsője

A rendszerváltás 15 esztendejében kialakult az elszakított magyarság (jelentős) körében  a reintegrálódás igénye.

A kulturális reintegrációnak konkrét jeleit ismerhetjük fel, melyek egyrészt egyéni, másrészről állami, egyházi vagy társadalmi szervezetek közreműködésével jöttek részre. Élénk kulturális kapcsolatrendszer tapasztalható az  irodalmi élet, sajtó és tájékoztatás, az oktatás, stb. területén. A Magyarok Világszövetségének oroszlán része volt ebben a közvetítő tevékenységben, elsősorban a műholdas DUNA-TV létrehozásának szorgalmazásával .

A gazdasági reintegrálódás folyamata is elindult, korántsem a kellő ütemben és sikerekkel. Egy speciális magyar érdeket képviselő Magyar Fejlesztési és Hitelbank, vagy fiókvállalatainak mai napig való elmaradása az elszakított területekről  jóvátehetetlen magyar kormányzati mulasztás. Noha Magyarországnak Phare-Programokért felelős minisztere van (volt), valódi talány és szinte érthetetlen miért hiányzik a transzparencia és a köznyilvánosság bevonása ennek az intézménynek a működéséből?

A  politikai reintegráció megvalósulása a kulturális és gazdasági reintegráció ütemétől és sikereitől függ. Nyilvánvaló, hogy a gazdaságilag gyenge Magyarország a reintegrációs igényeket lassúbb ütemben serkentheti. Mindez elégedetlenséget és önfeladást eredményezhet az érintett nemzetrészekben. Ennek a kiábrándultságnak a jelei, sőt megnyilvánulása erősebb, mint a bármikor az elmúlt 85 év folyamán.

A területi  autonómia, mint a nemzeti önrendelkezés eszköze

Minél nagyobb mértékben késleltetik a többségi társnemzet vagy az anyaország részéről a fentebb említett reintegrációs törekvéseket, annál sürgősebben és erőteljesebben kell az érintett magyar nemzetrész(ek) részéről kinyilvánítani azt a politikai akaratot, amely az autonómia megvalósítását a további együttélés feltételéül szabja meg.

A megvalósuló autonómiák modelljei az egyes nemzetrészek specifikus adottságainak és lehetőségeinek függvényei. Európában több autonóm modell szolgálhat példaként, ezek importálása azonban több veszélyt rejt magában. Minden sajátos helyzet sajátos megoldást kivàn.  Azonban tanulni lehet, tanulni kell mások tapasztalataiból. Nem is annyira maga a modell a lényeges, hanem azok a körülmények és stratégiák, amelyek életképessé teszik a modell bevezetését és végrehajtását.

Az autonóm terület, mint az autonómia legfelsőbb fokú megnyilvánulása, a nemzetközi jog értelmében alkotmányos úton megvalósított önrendelkezés. Az autonóm területnek meg kell adni azt az alkotmányos lehetőséget, hogy amennyiben a többségi nemzettel való további együttélése a saját egzisztenciáját veszélyezteti, joga van az államból való kiválásra és kérheti más államalakultba való felvételét.

A föderalisztikus államforma, mint garancia

Tudtommal kevés civilizált, föderalisztikus berendezésű államban van kisebbségi konfliktus. Szakítani kell a centralisztikus magyar államstruktúrával és egy új, föderalisztikus magyar államot kell teremtenünk. Ez ma összmagyar érdek. Ennek első feltétele egy föderalisztikus szellemű új magyar alkotmány megteremtése, amely kimondja, hogy a magyar államszövetség nyitott más népek, országrészek befogadására. A leendő új magyar autonóm területeknek lehetőséget kell nyújtson ahhoz, hogy adott esetben kérhessék felvételüket a magyar államszövetségbe.

Példàk:

A többnyelvű Svájcban (németek, franciák, olaszok és rétorománok) a burgundiak legyőzése óta Bern kanton (megye) fennhatósága alá került az u. n. „Jura népe”, mintegy  nyolcvanezer ember. Évszázados önrendelkezési törekvésük 1979-ben valósult meg egy önálló Jura kanton népszavazással történő létrehozásával, kiszakadva az őket uraló Bern kanton kötelékéből. Az önrendelkezés ilyetén megvalósulása a svájci föderlisztikus államrendben nyilván könnyebben véghez vihető volt, mint egy centralisztikus államalakulatban. A jogállam alkotmányában az egyéni és kollektív szuverenitás természetes alapelv, törvény. Az érintettek politikai akaratán és kitartó önrendelkezési törekvésén múlott, hogy céljukat előbb utóbb, de alkotmányos (értsd: törvényes) úton elérték.

A függetlenségi harcukban azonban megtalálhatók mindazok az elemek, amelyek ügyes, koordinált bevetésével célhoz vezettek. A békés, parlamenti politizálással párhuzamosan gyakori terrorcselekmények jellemezték ezt a függetlenségi harcot.

Jura Kanton autonómiáját csak az első és második népszavazás megtartásáig kötötték a dupla-vagy semmi elvéhez. A népszavazás alapján kialakult geográfiai helyzetet elfogadtàk az autonomistàk is és a többségi berniek is. Ott jött létre Jura Kanton, ahol a lakosság többsége igennel szavazott az elszakadásra.

Türelmes és  kitartó munkálkodás

JURA Kanton létrejöttének 25. évfordulóján a berni politikai életben fordulat állott be. A még berni fennhatóság alatt maradt u. n. déljura tartomány hovatartozásának kérdésében a berniek szeretnék, ha csatlakoznának JURA Kantonhoz. A csatlakozáshoz már megindultak a kellő alkotmányjogi előkészületek, s vàrható, hogy déljura akkor is Jura Kanton részévé válik, ha 2 eddigi népszavazáson az érintett lakosság többsége a berni kötelékben való maradás mellett döntött.

A történés hátterében persze az állandó, fàradhatatlan önrendelkezési törekvés húzódik meg, melynek gyümölcsét 25 évig kellett érlelni.

Alig vettük észre, hogy a centralisztikus Spanyolország Juan Carlos királyságával hogyan alakult át kvázi föderációvá. A kezdeti kislépések politikáját ma már a teljes nemzetté válás politikája váltotta fel. Katalónia a független nemzeti államalakulat irányába tart. Mely paradox példa és válasz ez a globalizációs multikulturalizmus alternatívájával szemben!

Tanui vagyunk annak is, hogyan próbálják bizonyos politikai erők a centralisztikus Olaszországot föderációvá átalakítani. Ezt a folyamatot sem szabad alábecsülnünk, talán több évtized szívós küzdelmére lesz szükség.

Szervilizmus helyett teremtő cselekvést

Nem érthetünk egyet azokkal a véleményekkel, melyek szerint  a magyar pincérnemzet. A sok évszázados, különböző elnyomások nyilván rányomták bélyegét lelkületére, túlélését biztosító alkalmazkodására, jellemére. Az az újkori magyar nép, amely két vesztes világháború ellenére 1956-ban szembe szállt a világ legnagyobb totalitárius hatalmával, nem pincérnemzet. Le kell vetnünk azt a szervilizmust, amit a 45 évig tartó szovjet-bolsevik rendszerek ránk kényszerítettek és mernünk kell szabadon gondolkodni és cselekedni.

Több alternatív megoldást kidolgozni

A centralisztikus államrendben t. k. nincs sok tér az alternatív megoldásokra sem. Ez jellemző az újkori kormányok magatartására is. Hiányzik a partnerség a hatalom és a társadalom viszonyában. Magyarországon 15 éve nem jött létre jelentős NGO szervezet. A Magyarok Világszövetségéből sem sikerült – elsősorban az állami támogatásból jól fizetett akkori vezetők és alapítványi kurátorok ellenállása miatt – NGO szervezetet létrehozni. Sürgősen létre kell hozni a magyarság NGO szervezet-hálózatát a kulturális, gazdasági, környezetvédelmi és minden fontos társadalompolitikai területen. Jelen kell lennünk a világ közvéleményében, és nemcsak ott, akkor és úgy ahogy azt a hatalom diktálja, hanem mindenütt, ahol azt az egyetemes magyar érdek(ek) megköveteli(k), de arra ügyelni kell, hogy ezek a szervezetek, szervek és intézmények a szülőföldön élő magyarság köréből kikerült egyedek vezetése és irányítása alatt álljanak. 15 év után nincs szükség màr a gyámolításra. A kívülről jövő segítségnek függetlennek, tehát pártatlannak és általánosnak (azaz: mindenkihez szólónak) kell lennie.

Az alternatíváknak nem szabad, hogy egymást negligálják, azoknak egymásra kell épülniük, egymást ügyes taktikai megfontolások figyelembe vételével ki kell egészítsék. Ha elbukik az egyik alternatíva, naprakészen jöhet a következő megoldás napirendre tűzése. Az aktőröknek mindezt egymással egyeztetniük kell, különben belharc és gyűlölet, a belső megosztottság teszi lehetetlenné a legfőbb cél, az autonómia (önrendelkezés) kivívásának lehetőségét.

Összefoglalás:

Az autonómia szóval az ember és közösség legősibb ösztönének, az önállóságnak, függetlenségnek, szabadságnak és és az önmegvalósításnak az igényét fejezzük ki és értelmezhetjük. Így a személyi, közösségi, kulturális, gazdasági, vallási és politikai (értsd: területi) autonómia az ember szabadságigényének elidegeníthetetlen kelléke. Ahogy a gyermek fejlődésé során függetlenné, önállóvá válik, úgy válik egyre önállóbbá és függetlenebbé az azonos

kultúrkörhöz tartozó közösség is, ha politikai akaratának kifejezésre juttatását permanens, kitartó magatartással soha nem adja fel, hanem a sikerre viteléért áldozathozatalra is képes.

Az önrendelkezésért folytatott harc tehát hasonlít a gyermek felnőtté, önállóvá válásához, amelynek végkicsengésében a szülőtől való teljes elszakadást is be kell kalkulálni, akkor is, ha emiatt a gyermek-szülő viszony örökre megszakad.

Mint az európai civilizált országok példája mutatja, a demokratikus jogállamiság fejlettségi foka döntő kihatással van arra, hogy a többségi népcsoport milyen mértékben hajlandó a magáéhoz hasonló önállóságot biztosítani a vele egy államkötelékben élő kisebbség(ekk)el.

Az  függetlenségi törekvéseknél ügyelni kell arra, hogy végeredményben sem többségi, sem a kisebbségi népcsoport magatartásával ne veszélyeztesse a másik szabadságjogait, mert ha ez bekövetkezik, akkor ez a későbbi konfliktusokhoz, végül katasztrófához, háborús összetűzéshez vezet.

Az autonómiáért folytatott harc elemeit az egyes akciók eredményének függvényében  kell megszabni. Így tehát a békés, alkotmányos politikai munkával párhuzamosan a szélsőséges aktivitásokra is fel kell készülni.

Az autonómiáért folytatott harcot nem szabad a dupla-vagy semmi elvéhez kötni. A követelés lehet a maximum, de végül a népszavazás eredményét kell a leendő autonóm terület megalkotásának alapjául venni. Az első lépést követheti a következő.